8. Fejezet ~ Címlapon

Sziasztok Édeseim!

Ahogy egyre közeledik a nyár, én is egyre izgatottabb leszek, ugyanis egyre jobban beindul a történet is, és mérnöki pontossággal ki is van számolva az utolsó bejegyzés megszületése is, addig pedig szorgosan dolgozgatok a többi írkálmányomon is, hogy legalább egy elkészülhessen és a nyáron valamikor publikálásra kerülhessen. Szóval nem maradtok még hosszú ideig olvasnivaló nélkül a részemről! ;)

Egyébként, mint látjátok, megváltozott a design, így ha tetszik, nyugodtan osszátok meg. :) Hogy őszinte legyek, ez a letisztultabb kinézet sokkal jobban tetszik nekem, mint a régi. Kicsit világosabb - mindig is valami hasonlót szántam a Sing of Life-nak -, sokkal egyszerűbb (de nagyszerűbb is) a fejléce, és az egész sokkal összetettebb egységet alkot. :)

Mérhetetlenül hálás vagyok mindenkinek, aki kedves szavakkal illet, miután elolvasta a részeket, és azoknak is köszönöm, akik veszik a fáradtságot, és pipálnak a rész alján. Továbbá nagyon jól esik, hogy egyre többen szavaztok nekem bizalmat azzal, hogy feliratkoztok és rendszeres olvasókká váltok. :) Köszönöm!

Puszillak Titeket,

Adriana

Dark paradise

Genova

Barcelona

Cigarettájának füstje egész testét körbevonja, ahogy az esti órákban már kihalt parkban ül egy padon. Lábait maga előtt kinyújtva pihenteti, néha meg-meg mozgatja, hogy a vér visszataláljon beléjük. Tekintetével figyeli a félhomályba burkolódzó park csöndes fáit, és a halovány fényt adó, díszes, utcai lámpákat, amiknek fénye minden árnyékot meghosszabbítva vetül a puha fűre. Néha felnéz az égboltra, ami vörösesen izzva tartja fogságban egészen a horizontig. A lámpák már nem égnek a környező házakban, csak néhol hallani valamilyen zajt, kutyaugatást. Percekig figyeli a szemben álló társasház egyik negyedik emeleti ablakát, ami nyitva áll, beengedve a langyos levegőt az utcáról, s az ablak melletti fehér függöny meg-meg libbenve színeződik kékké, feketévé, néha fehérré, ahogy a szobában bekapcsolt tévé képernyője ráveti adásának fényét. A nő hosszú perceken keresztül, hátradőlve próbálja kitalálni, milyen műsor mehet, még izgalmasabbnak is találja, mint ha a pontos történéseket is látná. Felvesz egy pad mellé hajított napilapot, amiben kikeresi a műsorlistát, és végigböngészi a félhomályban szemét megerőltetve, melyik csatornán mit közvetítenek.

–Szia. – hall meg egy hangot, akinek tulajdonosa csöndesen áll meg a háta mögött. Összerezzen, és kicsúszik a kezéből az újság, de megnyugszik, amikor csak a brazil ül le mellé.

–Ciao. – köszön ő is, és kivéve a férfi kezében tartott vodkás üveget, nagyot kortyol belőle, majd grimaszolva adja vissza azt gazdájának.

– Mit keresel itt ilyenkor? – kérdi a nő hosszú percek kellemes csöndje után.

– Ezt én is kérdezhetném tőled. – motyogja a férfi a fákra szegezve tekintetét.

– Én kérdeztem előbb! – köti az ebet a karóhoz a nő.

A focista felsóhajt, de örül is valamennyire, hogy elmondhatja a bajait valakinek. Idejét sem tudja már, mikor beszélhetett valakivel, aki komolyan vette, nem ítélte el, és meg is értette. A szüleivel nehéz volt tartani a kapcsolatot, mégis a legtöbbre törekedett, s így elérhette, hogy havonta lássák egymást a családjával. Ilyenkor nem akart a problémáiról beszélni, és inkább elhallgatta.

– Jamilával szakítottunk. – von vállat nemtörődöm módon, de bánatának leplezése jeléül, nagyon kortyol az alkoholból. A nő csak hallgatagon bólint, és tovább figyeli a sötétbe burkolódzó parkot.

A focista is megkönnyebbül; az olasz nő nem kezdi el újabb és újabb, felesleges kérdésekkel bombázni őt, megelégszik a legnagyobb dologgal, amit elmondhatott, nem érdekli a sok apró részlet. Nem tudja, meddig ülhetnek itt, de a nő mélyet sóhajtva áll fel végül, és lenézve a férfira, szólásra nyitja ajkait.

– Hazaküldenélek, de így nem vezethetsz. – kezdi, és szavai okán végignéz a brazilon, aki még egy nagyot kortyol a vodkából, és igazat adva, biccent. – Szóval… tiéd a kanapé.

Csöndben lépnek be a sötétbe borult lakásba. Amíg a focista bevonul a fürdőbe fogat mosni, Genova előszed egy komplett paplanszettet, és megágyaz a kanapén. Már tudja, milyen kényelmetlen az ülőalkalmatosság arra, hogy aludjanak rajta, mégsem teszi ezt szóvá a csatár érkezésekor. Neymar levágja magát újdonsült alvóhelyére, és nyakig magára húzva a takarót, ránéz a nőre.

– Kösz. – szólal meg rekedtesen, s bár elég bunkón hangzik köszönete, mégis hálás a nőnek, hogy az nem hagyta a fél városon átvezetni, ilyen állapotban.

– Jó éjt! – int a nő, majd még a szobája ajtajából visszafordul, és egy pillanatra megáll, hogy szemügyre vegye a férfit, aki talán már félig alszik is, szuszogva, akár egy kisgyerek.

Soon we'll be found

Belép a szobájába, és becsukja az ajtót. Nem kapcsol lámpát, csak felveszi a menta-zöld sortját és világosszürke pólóját, majd bebújik az ágyat fedő, puha paplan alá, és engedi a sötétségnek, hogy ellepje a helyiséget. Hosszú percekig kémleli még a meztelen plafont, melyen az utcai lámpák narancsos fénye lejt elegáns fénytáncot.

Aprót nyikordulva nyílik ki az ajtó. A nő összevont szemöldökkel fordul a nyílászáró felé, ahol a pár perccel előbb még nappaliban alvó férfi áll, kezeit végighúzva borostás arcán. Némán fekszik le a nő mellé, majd betakarózva a nagy takaróval, melynek másik végében az olasz fekszik, közli, mennyire kényelmetlen a kanapé, és hamar újra álomba merül. A nő csak bólint egyet, bár a focista ezt nem láthatja. Igaza van. Mint egész sok mindenben. Talán a csatár nem olyan tapasztalatlan fiatal kora ellenére, mint azt többen gondolnák. Végtére is, Genova sem több huszonháromnál, mégis többet megélt már az életben, mint a nála háromszor idősebbek.

Óvatosan, nehogy felébressze a férfit, szembe fordul vele, és aprót fújtatva figyeli békés vonásait. Egy arcába hulló hajtincset kifésül hosszú ujjaival, majd nagyon sóhajt, és szemeit lassan lehunyva, a férfi finom illatával az orrában, álomba merül.

* * *

Halkan lép be az előadóba, melyben a legtöbb diák beült egy ilyen napfényes napon. Leszegve fejét, leül szinte a leghátsó sorba, és próbál halkan kipakolni, hiszen több kíváncsi tekintet is felé vonzódik, ahogy megjelenik az óra közepén. Megpróbálja a tanár apró betűit leírni a lapjára, majd amikor megszólal a folyosón a csengő, belegyűri a papírját fekete táskába, és lemegy a tanári asztalhoz, hogy aláírja, részt vett az órán. Utolsóként lép ki a fülledt levegőjű, nyitott folyosóra, ahol Florentina már vár rá.

– Szia, Gen! – mosolyog rá vidáman, és miután gyorsan megölelte, már húzza is magával, az egyetem büféje felé.

A nő csak egy üveg narancslevet és egy szelet puncsos süteményt vesz, Florentina viszont itt ebédel meg. Az olasz nő valahogy nem kíván semmilyen ennivalót, még a süteményt is nehezen gyűri le a torkán. Ezalatt Florentina szakadatlanul csak arról mesél, merre járt már a katalán fővárosban, és említést tesz arról, hogy el kéne menniük együtt is egy jót bulizni. Genova arra hivatkozva, hogy még át akarja nézni az előző órai jegyzeteit, elbúcsúzik Florentinától, aki kifelé tart az iskolából, hogy vegyen az ebédszünetben még néhány dolgot magának.

Ghosttown

Az előadó csöndjét az ajtó hirtelen kicsapódása rázza fel. A táblánál rajzolgató professzor felnéz, majd vissza is fordul munkájához, ami egy görög szobrot hívatott ábrázolni, elnagyolt vonalakkal. Genova, ahogy a többi hallgató is, egy pillanatra felkapja a fejét Florentina érkezésére, aki sietve csúszik be olasz barátnője mellé, és lecsap a padra egy meggyűrődött újságot. Genova furcsállva méregeti a mellette ülő nőt, aki sokatmondóan mered rá, majd szemét megforgatva dobja a napilapot a nő elé, egyenesen egy finoman kidolgozott görög istennő szénceruzából készült képére.

A nő felemeli az újságot, és fellapozza. Az egyik oldal sarka be van hajtva, így ott megáll, de legszívesebben tovább is lapozna, amikor elolvassa a pirossal virító szalagcímet.

Ajkait összeszorítva feláll, s kis híján lesodorva a mögötte ülő ceruzakészletét, kirohan a teremből. Becsapja maga mögött a nagy ajtót, és a kihalt folyosó kellős közepén kezdi el a kétoldalas cikket olvasni. Neymar Juniorról, a világhírű focistáról, és magáról. A cikk végéhez közeledve már alig lát szemébe gyűlt, dühtől kikívánkozó könnyeitől, s szénceruzától feketés ujjai a papír szélét majdnem eltépve szorongatják az újságot. Ez nem lehet igaz!

Újra megzavarva a professzort és a többi hallgatót, belép az előadóba, és a táskáját felemelve, még utoljára Florentina felé fordul. De a lány csalódott tekintetét a professzor művére szegezi, s fogait összeszorítva, rá sem néz a nőre. Az olasz nő hátat fordít, és elhagyja a termet. Nem csak a párás, meleg levegő, de a visszatartott düh is nehezíti légzését, szinte zihálva lép ki a még forróbb utcára. Pár pillanatra kifújja magát, majd egy éppen akkor elhaladó taxit leintve, bediktálja a lakása címét. Tíz perc múlva, néhány euróval kevesebb pénzzel a zsebében, ledobja a táskáját, és azt a bizonyos újságot, majd a telefonjáért nyúl, és remegő kézzel tárcsázza a legutoljára hívott számot, Neymarét.

– Szia, Drága, egyesek nem érnek rá a nap minden pillanatában, mint te, úgy látszik. – veszi fel a csatár gúnyos hangnemben a telefont.

– Neymar. – sziszeg a nő dühtől remegő hangon, majd mélyet sóhajtva próbál érthető mondatokat alkotva, kis szavakat összepakolni. – Egy cikk. Megjelent rólunk egy cikk.

– Milyen cikk? – értetlenkedik a férfi, hangján pedig már hallani, hogy nyugodtabb helyen áll, nem húsz másik focista, edző, és statiszták körében. – Miről beszélsz, Genova?

– Arról, hogy valaki írt egy cikket a kis afférunkról. – túr a hajába idegesen a nő, majd leül a hófehér kanapé puha bőrére, s forró arcát hideg, vékony kezébe rejti. – Ki az, aki még tud erről az egészről?

– Én csak Leónak meséltem róla, egyébként más nem tudja. – kap gyors választ a braziltól. – Vagyis… Jamila! – kiált fel, és most már ő is kellőképpen ideges. – Az a ribanc! Megtudta, hogy összejárunk, és ezért szakítottunk.

– És hogy jön ez ide? – vonja fel a szemöldökét Genova, bár a férfi úgysem látná. – Tudtommal színésznő.

– Is. – szólal meg Neymar indulatosan, majd pár pillanatra mélyeket lélegez. – Mert az apja Brazília egyik legnagyobb magazinjának a tulaja, biztos vannak kapcsolatai. Én is könnyen írogatnék cikkeket, ha az apámnak lenne egy újságja.

– És… mit lehet tenni? – kérdi a nő elveszett hangjától is meglepődve, közben már érzi a gombócot a torkában, ami folyamatosan csak növekszik, s úgy érzi, szinte már nyelni sem tud.

–Semmit. – felel komoran a focista, majd tompa puffanás jelzi, hogy valamit a falnak vágott. Minden bizonnyal a pólója lehetett, mert a telefont a vállához szorítva, elkezdett öltözködni. – Ennyit lehet tenni. Semmit! Egy óriáscéggel állunk szemben, Genova.

– Neymar! – emeli fel a hangját a nő, majd halkabban folytatja. – Én… szóval „elmenekültem” Sevillából, amikor idejöttem. Volt ott egy férfi. Aki becsapott, és nem bírtam már tovább ott. Eljöttem, de tudom, hogy megtalálhat. Most pedig… Mindenki tudja, ki vagyok, hol vagyok, talán még azt is, milyen színű a bugyim.

A telefon másik végén hosszas csönd, majd a Tizenegyes lassan megszólal. Hangja borús, rekedtes, már szinte suttogásba hajlik át. – Fél óra múlva legyél a Camp Nou melletti edzőkomplexumban, és gyere az elnök irodájához. Rám hivatkozz!

Majd a telefon egy éles sípolással jelzi, hogy a hívott fél megszakította a hívást. A nő csak kábultan ül még hosszú percekig, majd sietősen felveszi fekete lakkból készült tűsarkúját, és a liftben egyszerre hív egy taxit, és igazítja meg vékony alakjára simuló, sárga, nyári ruháját. Kilépve az előcsarnok hűvös levegőjéről, elemeli hullámos, sötét hajából fekete napszemüvegét, majd intve az utcába gördülő, sárga taxinak, az orrára helyezi a naptól és kíváncsi tekintetektől egyszerre védelmező kiegészítőt. Beül, elhadarja a katalánok nemzeti futballcsapatának stadionját, illetve annak rövidke nevét, majd felsóhajtva, hátradől az ülésen, és kezeit tördelve figyeli az egyre gyorsuló autóból a járdán sétáló emberek összemosódó alakjait.