7. Fejezet ~ Segítség

Sziasztok Édeseim!

Már kora reggel publikálom a friss fejezetet, ugyanis az internet nem akaródzik működni, Titeket pedig nem akarlak cserben hagyni. A héten csatlakozott hozzánk két új feliratkozó is, így már négyen vannak, ez nekem pedig hatalmas szám! :') Köszönöm!

A történetről is ejtve néhány szót, meglepő volt hosszabb idő után visszaolvasni, főleg, mert a Wordben 6 oldal lett, tehát szerintem még hosszú is. Ha pedig Diegót meg szeretnétek ismerni, tökéletes helyen jártok. ;)

Még egyszer köszönöm a feliratkozókat, a 3 kommentet, a pipákat és a sok oldalmegjelenítést! Nagyon hálás vagyok Nektek! :) Bármilyen észrevételeteket nyugodtan osszátok meg itt! ;)

Jó olvasást a 7. fejezethez!

Puszillak Titeket,

Adriana

Once upon a dream

Genova

Barcelona

A földön elnyúlva ébred. Hallja, ahogy a bejárati ajtó halkan kinyílik és becsukódik, de egyszerűen úgy érzi, képtelen kinyitni a szemét, felállni, és szembenézni egy újabb váratlan látogatóval. Inkább tetteti, hogy alszik, vagy meghalt, mindegy is, a lényeg, hogy a szobába belépő személy higgyen az álcának.

Egy erős kar csúszik a térde alá, majd az illető másik kezét a hátának támasztva, felemeli a pehelykönnyű nőt, és óvatosan a kanapéra fekteti. Már érzi az illatát. Ez Matías! Genova máris szeretné kinyitni szürkés szemeit, de most nem saját maga, hanem valami már tartja vissza. Talán csak álmodik? Vagy beverte a fejét, és elájult?

Végül sikerül résnyire szétfeszíteni szemhéját, s sűrű szempillái alól rálátása nyílik Matías széles vállára, ahogy a férfi éppen összeszedi a padlóra hullott szilánkokat, és kidobja az élettelenül lekókadt, lila orchideát is. A nő legjobb barátja egy ronggyal tér vissza a konyhából, s elkezdi letörölni a krémszínű falra kent vért. A nő undorodva fordítja el a fejét, és immáron teljesen kinyitott szemekkel kémleli a csupasz plafont.

– Szép jó reggelt, Királylány! – lép oda hozzá Matías, és egy puszit nyom a nő homlokára, lehajolva hozzá. – Hogy aludtál a kemény földön?

– Valahogy a hátam is jobban örült volna az ágynak, de azért a föld is megteszi, ha az van a legközelebb. – válaszol a nő gyenge hangon. – Mat, hozol egy pohár vizet?

A férfi fél percen belül egy vízzel teletöltött pohárral tér vissza, s letérdelve a kanapén hanyatt fekvő nőhöz, segít felemelni a fejét. Genova megissza a pohár egész tartalmát, s nyögdécselve fekszik vissza a párnák közé, hogy elvesszen puha ölelésükben.

– Elárulnád, mégis mit csináltál a fallal? – kérdezi a férfi, miután minden romot eltakarított a nappali falának környékéről, és egy sötétszürke díszvázát leemelve a polc tetejéről, pótolta az összetört fehér után maradt ürességet a dohányzóasztalon.

– Megjelent itt valami nő. – von vállat Genova, aztán rájön, hogy Matías még nem is tud mindenről, ezért inkább befogja a száját, és további unszolásra sem folytatja az lekezdett történetet.

– Na jó, ha nem vagy hajlandó semmit sem mondani, én elmentem. – áll fel Matías, mire a nő is fel a kar ülni, és bocsánatot kér a férfitól. – Ne aggódj! Én nem sértődtem meg. – nevet fel vidáman. – Az utóbbi napok jegyzeteit elkértem Florentinától, lefénymásoltam neked, és elhoztam. Ott vannak a konyhapulton. – mutat a konyha irányába, aztán egy gyors homlokra adott puszi után egy intéssel köszön el Genovától.

– Ja, ne felejtsd el felhívni Florentinát, eléggé ideges volt rád, amiért szó nélkül eltűntél. – szól még vissza a küszöbről Matías, majd válaszra sem várva, becsapódik az ajtó, és a lakásra csend telepszik.

Művészettörténet, három oldal, ráadásul a román korból, és itt van még egy lap, ami a már így is öt oldalas Spanyol művészet óra anyagát egészíti ki. Varázslatos! – Genova kedve még az élettől is elmegy, amikor meglát egy nagy halom papírt a pultra dobva. Felhívná Florentinát, hogy megköszönje neki a jegyzeteket, de a lány nem veszi fel, minden bizonnyal órán van. Egy smst azért ír, amiben biztosítja az olasz lányt arról, hogy felkeresi, még a délután.

Leellenőrzi a Matías által kezelésbe vett kezét, ami megbánta már, hogy összetörte a vázát, de mit lehet tenni? Ami megtörtént, az nem visszafordítható. Lecserélve előző napi ruháit, beáll a zuhany alá, és fél óra forró gőzfürdő után, kilép a hideg fürdőszoba levegőjébe. Megtörölközik, felveszi fekete leggingsét és fehér, denevérujjas pólóját, majd haját kifésülve, és megszárítva, egy laza copfba köti. Megmossa az arcát hideg vízzel, és felfrissülve lép ki a fürdőből.

Telefonját böngészve rendel magának egy olasz étteremből lasagnét, majd összerendezi a saját jegyzeteivel azokat, amelyeket Florentina írt, egyformán kacifántos, fájdalmasan egyenes vonalakban, pontos pontokra szedve, bekezdésekre tagolva. Biztos könnyebb lesz megtanulni, mint a sajátjait, amik olyanok, mintha össze lennének ömlesztve a különböző órák anyagai.

Csengőszó zökkenti ki a délelőtti szappanoperák untató világából. Átveszi a még meleg dobozt, amiben egy jókora adag olasz étel várakozik fogyasztásra készen, megköszöni az ajándékba kapott gyümölcslevet, és jókora borravalóval megáldva a futárt, rácsapja az ajtót. Szed magának a lasagnéból, önt egy jókora pohárba a dobozos narancsléből, és visszabújva a kanapén berendezett, párnákból és puha takarókból álló fészkébe, megebédel a latin-amerikai szappanoperák királynőjének tartott sorozat legújabb részét nézve.

* * *

Something real

Már többször elolvasta azt a nyamvadt oldalt, még sem jut semmire. A monotonon hangzó mondatok tömkelege tölti ki a fejét, mindhiába.

– Miért? – kiált fel félhangosan, és hanyatt vetve magát az ágyán, lelök néhány párnát a földre, és kezei közé rejti arcát. – Ezt nem hiszem el! Maga elé emeli a gyűrött papírt, és kibogarászva a zöld színű szövegkiemelő mögött meghúzódó szöveget, újra elkezd a madridi művészettel foglalkozni.

Persze hosszú, hasztalan percek elteltével megint csak rájön, hogy az a bosszantóan kacifántosra sikeredett mondat nem marad meg a fejében. Nem, és kész!

Megint hanyatt fordul, és eltökélten bámulja a plafont. Mindig ezt csinálta régebben is, ha valamilyen problémája volt. Egy adott pontra szegezte a tekintetét, és ha úgy érezte, ennél már nem is lehet rosszabb, mindig újraértékelte az életét.

Csakhogy a beforrtnak hitt sebek újra felszakadtak, ahogy Diegóra gondolt. A férfi hűnek hitt csókjai, pillantásai, érintései… Mind hamisak voltak, mert az az ember becsapta őt. Genova kezei ökölbe szorulnak, ahogy visszagondol régi, naiv énjére. 

Mindig ugrott a férfi minden szavára, kiszolgálta, megnevettette, és cserébe ajándékokat kapott. Virágot, ékszereket, autót, lakást… És még csak meg sem fordult a fejében, hogy mindez egy illúzió. Egy sötétséget rejtő fantazmagória, ami átvette az irányítást a nő fölött. Ma már oly’ gyanútlannak tartja az akkori nőt, aki a testét lakta. Azok után, hogy az anyja kidobta otthonról a felnőtté válásának évfordulóján, és az után a sok szörnyű esemény után, amikor mindenki becsapta, átvágta a hiszékeny nőt, mégis megbízott egy ilyen férfiban.

Őszintén szólva egyszerűen elfogult volt azzal az emberrel, aki a találkozásuk után folyamatosan udvarolt neki. Hinni szeretett volna végre valamiben, ami valós volt. Nem úgy, mint az a sok telefon, amit annak a rideg, lelketlen nőnek intézett, akit az anyjának nevez, hogy végre felvegyék a vonal túlsó végén, és megtudhassa, minden rendben van. Sokszor próbálta az apját is keresni, de lehetetlennek találta. A férfi az anyja elmondása szerint gazdag volt, dúsgazdag, nős ember, aki pénzzel halmozta el az anyját, de lelépett, miután megtudta, hogy a nő terhes. Genova is egy egyszerű szerelemgyerek, mint ezen a világos sok más ember is.

Hinni akart ebben a férfiban, mert végre látta, egy karnyújtásnyira ott van egy hűséges, idősödő, kedves úriember, aki figyelmesen gondoskodott Genováról. A nő akarta, hogy ilyennek lássa a férfit. Elhitte neki, szemérmetesen, hogy a férfi „üzleti útra” megy egy hétre Amerikába, hogy néhány napra a szomszéd városokba utazik, hogy az óriásvállalata alá tartozó leányvállalatokat ellenőrizze. Sokszor nem aludt otthon, ilyenkor arra hivatkozott kedvesen csipkelődve a nővel, hogy sok a munkája, és inkább otthon csinálja, mert ha Genova mellette van, bizony még az ő cége is csődbe menne.

Ezek az ártatlan bókok, amiket sok nő minden nap hallott a párjától, elkendőzték az árulkodó bizonyítékokat, a sok kis jelet, amik mind kiáltozva akarták Genova tudtára adni, hogy a férfi hazudik. Hazudik, amikor megkérdezi tőle, miért van ismeretlen illatú parfüm a zakóján. Hazudik, amikor azt mondja, egy új parfümmel akarta meglepni a nőt. És ő be is hódol. Mentegetőzik, és bocsánatkérésekkel halmozza el a férfit, aki élvezi, hogy a fiatal nő elhiszi, ő csak jót akart.

* * *

Take me to church

Neymar

Barcelona

Az éj leple alatt keresve menedéket, megbújva néhány fa között, egy padon ül, és a saját kertjében is úgy érzi, mintha bujkálnia kéne. Mutató- és középső ujja közé szorított cigarettáját szájához emeli, s mély slukkot szív a nikotinból. Felsóhajtva hagyja, hogy az elméjének oly’ jótékony füst átjárja a tüdejét, majd száját résnyire nyitva, kifújja a fehéres füstöt az éjszaka sötétjébe. A másik kezében szorongatott whiskys üveg nyaka köré fonva ujjait, felemeli a nehéz üveget, és nagyon kortyol a topázszínű alkoholból.

A mögötte húzódó házban felvillannak a lámpák, és fénnyel borítják be a focista hátát. Ül ott tovább, érdektelenül, miközben hallja, ahogy a távolban kilépnek a teraszra, és Jamila megállás nélkül őt szólongatja. 

– Itt vagyok. – motyogja maga elé, és az előtte tátongó sötétségbe mered. Még egyet kortyol az erős italból, és elnyomja teljesen elszívott cigijének csikkjét.

– Neymar! Hát itt vagy! – lépked felé a füvön Jamila, majd csípőre tett kézzel megáll a férfi előtt. – Te ittál? – Éles hangjának hatására Neymar egyik kezét a halántékára szorítja, és masszírozni kezdi. – Neymar! Figyelj már rám! Mondandóm van.

– Leszarom. – csúszik ki a focistából a részegek őszintesége. Ajkaihoz emeli a whiskys üveget, és nagyot kortyol belőle.

– Neymar! ­– kiált fel megint a brazil színésznő, és elrántja a férfitól az üveget. – Most mondtam el érthetően, hogy mondani akarok neked valamit.

– Én meg érhetően elmondtam, hogy leszarom. – hangsúlyoz a férfi egyre borúsabb tekintettel.

– Ki ez a Genova? – teszi fel az első kérdését Jamila türelmetlenül, és a vállánál fogva visszalöki a dülöngélő brazilt a padra. – Válaszolj!

– Egy város? – próbál viccelődni a másik, de ezzel csak még jobban felidegesíti a hirtelen-haragú Jamilát.

– Igen? – kiált fel az éles hangon, majd hisztérikusan felnevet. – Nem is tudtam, hogy városokkal folytatsz szerelmi viszonyt. Képzeld, én San Franciscónál töltöm a holnap estét!

Neymar csak bosszúsan felnéz az előtte álló nőre, aztán őszintén válaszol.

– Genova eszméletlen. – kezd bele teátrálisan túlzó jellemzésébe, majd mintha az olasz nőre gondolna, elréved a távolba, de egy pillanatra nem szem elől tévesztve Jamila féltékenységtől dühödt tekintetét. – Valami bulin találkoztunk, és ki se néznéd belőlem, de egy hétig vártam még rá, hogy utána megfektessem.

– És én? – csattan fel a vérig sértett nő. – Én már nem számítok? Vártam, hogy haza gyere, hogy együtt legyünk, ehelyett azt kell megtudnom, hogy egy kurvával dugsz, akit egy bulin szedtél fel.

– Miért, téged honnan szedtelek, szerinted? – néz merő gúnnyal a nőre a focista, aztán feláll, hogy egy utolsó mondat után otthagyja a nőt. – Annyi különbséggel, hogy Genova sokkal jobb.

Jamila keze meglendülve csattan a csatár arcán, majd a nő hátat fordítva besiet a házba, és összehajigálva minden ott szétpakolt cuccát, kivonszolja a bőröndjeit a ház elé. Neymar arcára festett mímelt, kedves mosollyal, de hangjából csöpögő gúnnyal áll még meg a bejárati ajtóban.

– Hívtam neked taxit! – jelenti be, telefonját felemelve, majd becsapja maga előtt az ajtót, még mielőtt a nő hozzávághatná az esti órákban lábtörlő mellé hajított napilapot.