5. Fejezet ~ Megtalálta

Sziasztok Drágáim!

Rendhagyóan pár órával előbb publikálom most az ötödik fejezetet, mert elutaztunk, és csak most érek rá, de este is felnézek, válaszolva a visszajelzésekre. ;) Álmaimban én is a lentebb látható képen szereplő étteremben üldögélek. És remélem, egyszer valóra is válik.
Egyébként néhány oldalmegjelenítés és elérkezünk az 1000 oldalmegjelenítéshez, ami számomra egy óriási szám, és nagyon köszönöm Nektek, hogy ha nem is írtok, de támogattok. Bár én nem igazán preferálom azokat a bloggerinákat, akik folyamatosan kommentekért sírnak, most én mégis megkérnélek Titeket arra, hogy ha valamennyire is tetszik, amit olvastatok, vagy egyáltalán elolvastátok, hagyjatok néhány szót a rész végén. Ha viszont ezt nem tudjátok valami miatt megtenni, az is sokat jelent nekem, ha csak rányomtok a pipákra a bejegyzés alján, hogy tudjam, az én szavaimmal élve nektek mennyire tetszett a rész.
És egy hatalmas köszönetet szeretnék mondani Skylernek, aki minden hétvégén fáradhatatlanul ír a bejegyzéseim alá, és kedves, támogató szavakkal illeti az írásaimat, amivel feldobja az egész következő hetemet. Köszönöm, Drága! ♥

Puszillak Titeket,

Adriana

Airplanes

Genova

Barcelona

Megnyugvást találva hallgatja a futó léptei alatt súrlódó kavicsok hangját. Egyre jobban fárad, de még le akarja futni a park közepén álló szökőkúttól nyugatra eső szoborig húzódó távot. Elszlalomozik a lassan sétálgató emberek között, és fellélegezve áll meg a Mária-szobor előtt, hogy lenyújtson. Hazafelé már sokkal inkább a környezetét figyeli; úgyis minden reggel csak a szökőkútból feltörő vízcsóvát szemléli kávézgatás közben, most legalább a környéket is megismeri.

Elhalad a viktoriánus kort idéző házak mellett, elbűvölve nézi a sok mintát, amelyek tökéletesen felújítva kápráztatják el formáikkal a hozzájuk értőket, és a naiv, külső szemlélőket is.

Belép a meleg időben szellőzni nyitva hagyott kapun, s intve a portásnak, beszáll a liftbe. A fotocellás ajtó fölött növekvő számokat figyeli, mígnem fel nem villan a piros színnel festett hatos szám a fekete kijelzőn. Kilép a szétnyíló ajtón, és behelyezve a kulcsát a zárba, belép a lakásba. Első útja a fürdő felé vezet. Belép a sötétbarna csempével kövezett, falba épített zuhanyzóba, és becsukja maga mögött a tejüveg ajtót. Megnyitja a csapot, és homlokát a jéghideg csempének döntve, élvezi, ahogy a vízsugár hátára ömölve, lemossa róla minden lelki baját.

Telefonja csörgése csalogatja ki a fürdőszobából. Előveszi a még mindig kitartóan zenélő készüléket a fehér farmerkabátja oldalsó zsebéből, és tétovázva húzza el a zöld ikont az ismeretlen szám alatt.

– Igen? – szól bele színtelen hangon. Lélegzetét visszatartva vár, mintha a választ csak akkor hallaná, ha meg sem moccanna.

– Szia. – szólal meg a vonal túlsó végén egy férfi spanyolul, bár érezni hanghordozásában egy kis brazilos portugál akcentust. – Nem tudom, emlékszel-e még rám.

Genova keze megáll a levegőben, miközben felemelne egy magazint a dohányzóasztal üveglapjáról. Villámcsapásként éri a felismerés. Már tudja, honnan az az ismerős hang.

– A nevedet meg nem tudnám mondani, de emlékszem. – motyogja alig hallhatóan, és gyorsan le is ül a mögötte húzódó, hófehér kanapéra.

– Na igen, én sem tudom a te nevedet, ha már itt tartunk. – felel oldottabb hangnemben a brazil férfi, gúnyos nevetéssel megtoldva kijelentését.

– Mindegy. – tereli tovább a témát Genova. – Mit szeretnél?

– Csak… – kezd bele nagy hévvel a férfi, de elfúló hanggal konstatálja, nem igazán gondolta át a hívása tárgyát. – Megtaláltam a telefonszámodat a dzsekim zsebében. – mondja ki az első dolgot, ami az eszébe jut. Így elkendőzi saját zavarát azzal, hogy a nőt hozza zavarba.

Genova fejét lehajtva, vékony ujjaival orrnyergét kezdi masszírozni, s mielőtt válaszolna, ezerszer elmondja magának, mekkora idióta. – Emlékszem. Kicsit sokat ittam, és nem gondolkodtam…

– Ez már a múlté. – szúrja közbe a véleményét a férfi, és pár pillanat hallgatás után újra megszólal. – Beszélni akarok veled, személyesen.

– Rendben. – ad választ az olasz nő semleges hangszínnel, remélve, hogy így a férfi többet oszt meg vele megvitatandó ötletei kapcsán. – Mikor és hol?

– Holnap délben, a La Tavernában? – ad egy ötletet a férfi.

Genova biccent egyet, bár kétli, hogy a férfi ebből bármit is látott volna. – Megbeszéltük. – még mielőtt a brazil bármit is szólhatna, a nő elemeli a fülétől a telefont, és kinyomja a hívást.

Arcát tenyerébe temetve átkozódik félhangosan. Mintha századjára is elkövetne valami óriási hibát, amihez egy élet is kevés, ha ki akarná javítani. Bosszankodva ír egy smst Florentinának,  akivel időközben számot cseréltek –, és szépen megkéri, a holnapi nap utolsó órájának jegyzeteit küldje majd át. Az másik olasz lány felhívva őt, kíváncsian érdeklődik arról, hova is megy Genova, de a fiatal nő hárít a válaszadással, és sietségre hivatkozva, hamar vége szakad a beszélgetésnek.

* * *

Sietve lép ki az egyetem ódon falai közül, s lépteit megszaporázva, a tengerparttól egy utcányira lévő kis vendéglő felé veszi az irányt. Amikor eléri a kis teret, ami körül sok kávézó és étterem várja a vendégeit, egyre idegesebbé válik, hiszen a La Taverna del Born szőlőlugassal fedett teraszán egy nagyon is ismerős férfi üldögél, előtte egy pohár víz, és a kezében forgatja a telefonját, unaloműzésképp.

Genova kihúzza a vele szemben álló, kényelmes széket, és leül.

– Ciao! – köszön a férfinak, aki ráismerve a nő származására, szája sarkában bujkáló mosollyal, és egy Holával válaszol.

Percekig meg sem szólalnak, csak a nő az étlapot, a férfi pedig az itallapot olvassa, nagy figyelmet szentelve a minél szebb megfogalmazásban szereplő ételek leírására.

A pincérlány tollat és jegyzetfüzetet elővéve áll meg az asztaluk előtt. A férfi intve engedi át az elsőbbséget a nőnek, aki rendel magának az étlapról, és remélve, hogy ihat limonádét, azt is kér. A férfi pár szóban letudja a saját ebédjét, és hátradőlve fürkészi a zavarban lévő nőt.

Derniére danse

Genova is hátradől, és szemüvegét levéve a feje tetejéről, bedobja a táskájába. Szeretné már tudni, minek köszönheti, hogy itt ül, és éppen az ebédjére vár, de ódzkodik rákérdezni. Tekintetét a mellettük húzódó tér közepén álló szökőkútra függeszti, és a fényáradattól összehúzva szemeit, a lefelé zúduló vizet figyeli, melyen a napsugarak megtörve szivárványt képeznek.

– Neymar vagyok. – szólal meg végül a férfi megfontoltan, szinte már szórakozottan.

A nő meglepetten kapja a tekintetét a férfira, aztán elárulja a nevét. – Genova.

Neymar bólint, és elveszi a telefonját maga elől, mert a pincér már eléjük is rakja a rendelésüket. Genova kecsesen ujjai közé fogva a kést és villát, hozzálát elfogyasztani a friss salátaágyon tálalt grillezett, sajtos csirkemellet, amire görögszószt csurgattak. Neymar is csöndben ül, miközben elkezdi baconbe csavart hússzeleteit enni a hozzá felszolgált sült krumplival. A nő lopva néz rá a vele szemben ülő férfira, miközben magához emeli bodzával ízesített limonádéját, hogy a szívószálon keresztül ihasson a jégkockáktól hideg italból.

Az egész ebéd alatt feszélyezett csendben ülnek egymással szemben, és ha váltanak pár szót, arra a rendszerint kínos helyzetbe hozott nő válasza zavart, a férfi pedig ezeken magában jót mulat.

– Hazaviszlek. – ajánlja fel Neymar a fuvart a nőnek, de válaszra sem várva indul meg a közeli utcába, miután otthagyott pár eurót az asztalon.

Genova is feláll, és követi a férfit. Már kezd elege lenni a brazil bunkó modorából. Legszívesebben nyakon öntötte volna a poharában maradt, kásává olvadt jéggel, amikor a pirulásig kínos helyzetekbe hozta őt. De a legjobban az bosszantja, hogy az éles megjegyzései egy elrepülő madárral vesztek el, amikor epésen visszaszólt volna a férfi csipkelődő megjegyzéseire.

Beszállnak a fényes, fekete Audiba, majd a halkan szóló rádiót hallgatják. A nő nem is érti, minek ment bele a találkába. Egy egyszerű, egyéjszakás kaland az egész, erre ő ebédelget, meg fuvaroztatja magát egy vadidegen pasival. Elterelve a figyelmét a jóképű férfiról, inkább a mellettük összemosódó sugárutat figyeli.

– Feljössz? – kérdezi udvariasságból, de a férfi igennel válaszol.

Érzi, ahogy egyre dühösebb lesz, amikor nem sikerül az idegességtől remegő kezeivel becsúsztatni a zárba a kulcsot, Neymar pedig ezen jót mulat a háta mögött. Amikor végre kinyílik az ajtó, fújtatva dobja le a táskáját a fal mellé, és erélyesen rászól a férfira, hogy csukja be maga mögött az ajtót, amit sikeresen tárva-nyitva hagyott.

– Mit iszol? – fordul a nappali felé a nő, rá sem nézve a férfira, aki éppen próbál rájönni, milyen nevet takarhat a kacifántos betűkből álló aláírás a folyosóra akasztott képek sarkán.

– Valami erőset. – ad választ, aztán a nappalit díszítő vásznakat is végignézi. – Te festetted?

Genova bólint egyet, s felveszi a szekrény tetejére pakolt alkoholos üvegek közül találomra a legütősebbet, egy Jack Daniel’st. Kiönt belőle egy kiadós adagot egy pohárba, majd talpas borospoharat előtéve, vörösbort tölt magának. Közben egy apró mosollyal nyugtázza, vizet már szinte nem is iszik.

A kanapéra leült Neymar kezébe nyomja a kért italát, aki rezzenéstelen arccal önti le a torkán a keserű alkohol, majd a teljes üveget magához véve, abból iszik. Genova már meg sem lepődve kortyol bele a borába. Amikor kifogy belőle az ital, Neymar ugrik, és már viszi is újratölteni azt. Nem csak bort, hanem egy kész koktélt ad vissza a nőnek, aki bár be nem vallaná, de nagyon ízlik neki az összhatás.

A brazil most már mellé ül. Egyre jobban lerészegednek, a végén már mindketten üvegből isszák a piát. Neymar, miután kiürítette a Jack Daniel’st, találomra elvesz a tálcáról egy másik skót whiskyt, Genova pedig egy narancspálinka-citromlikőr-sangria keveréket iszogat, és a feloldott hangulatban már szinte mindenen nevetnek. Felkapcsolják ugyan a kanapé melletti állólámpát, de az időközben besötétedett ég alatt ez oly’ kevés fényt nyújt.

A férfi megint megnevetteti a fiatal nőt, aki a hasát fogva önti le hófehér pólóját sangriával.

– A francba! – káromkodik, és lerakva egy pillanatra a dohányzóasztalra az üveget, nemes egyszerűséggel leveszi magáról a pólót, és elhajítja a szoba túlsó végébe. Egy szál csipke melltartóban ül a férfi előtt, aki lecsapva saját vodkásüvegét a padlóra, ledönti őt a kanapéra, és durván csap le a nő telt ajkaira. Genova felnyög, mire Neymar még erősebben tépi a száját, majd végigcsókolva álla finom vonalát, selymes bőrét kényezteti, közben leveszi a nő fenekére feszülő farmer sortot, és elhajítja valamerre.

A nő felülkerekedik a férfin, s kihasználva, hogy most ő csókolja meg szenvedélyesen, ledönti a párnák közé, és szinte letépve róla fehér ingjét, felfedi izmos felsőtestét. Végigcsókolja mellkasán és hasán húzódó izmait, s közben leveszi a fekete térdnadrágját is.

Tudják, hogy nem szabad, de megteszik. Mint akik vízre leltek a sivatagban, úgy ragaszkodnak egymáshoz, s minden mozdulatuk összetettebb, mint egy egész zenekari mű. Csókjaikkal égetik egymás bőrét, és a két, jóformán ismeretlen ember néhány óra leforgása alatt letagadhatatlanul talál egymásra. Csakhogy amikor a Nap felkel, már nincs rá garancia, hogy ez az összhang megmarad. Két külön világ, élet, személyiség összeütközésével valami egészen elképesztő születhet. A kérdés csak az, hogy ennek feltétlenül jónak kell lennie?