3. Fejezet ~ Blue Bird

Hola Drágáim! :*

Mint látjátok, eljött az idő, hogy felkerüljön a blogra a 3. fejezet! Egész héten nagyon vártam, hogy felléphessek az oldalra, és feltölthessem. Körülbelül ugyanennyi - ha nem több -, izgatottsággal írtam a részt, és alig várom már, hogy beinduljanak a cselekmények. :D

Egyébként ebben a részben találkozik először Genova és Neymar... ;) Szóval, tessék elolvasni! :D

Jó olvasást, és legyen szép, napsütéses hétvégétek! :)

Puszillak Titeket,

Adriana♥

Party Rock Anthem

Genova

Barcelona

Krémszínű, csipkével díszített ruhája tökéletesen simul vékony, hosszú lábaira, melyek hasonlóan egy világos színű, platformos magassarkú cipőben pompáznak. Szemei vékonyan kihúzva, dús pilláit szempillaspirállal emeli ki, ajkain bőrtónusához illő, nude rúzs díszeleg. Nyakában, fülében, vékony csuklóján és hosszú ujjain is aranyszínű ékszerek csillognak. Haja egyenesre vasalva omlik fedetlen, nap barnította vállára, miközben egy elegáns parfümös üveget felemelve, fúj magára a nőies illatú eszenciából. Kezébe veszi krémszínű, aranyszínű szegecsekkel díszített borítéktáskáját, és miután bezárta a lakást, telefonját a füléhez emelve hívja Matíast, miközben lefelé lépked a lépcsőházban. Bár a lift hívogatóan áll, mégsem azt választja. Legalább lesz ideje Matíasnak is befutni, hogy ne kelljen a ház előtt állva várakoznia.

Egy szürke autó fékez le pontosan Genova előtt. A volán mögül Matías száll ki, hibátlan megjelenéssel. Fekete ingjéhez fekete nadrágot és sötétszürke tornacipőt párosított, csuklóján ezüstszínű Rolex karóra csillan meg a sötétedő városban felkapcsolt lámpák fényében. Haja most is pont úgy áll, ahogy szereti, kócosan, össze-vissza, mégis nagyon férfiasan.

– De csinos vagy, Kislány! – mosolyog rá Genovára, majd amíg megöleli a lányt, és az olasz nő ad neki egy puszit, érzi finom kölniét.

– Te sem panaszkodhatsz! – kacsint kacéran, majd beül a számára kinyitott autóba. Matías is bevágódik a vezetőülésbe, és indít.

– Nem is fogsz inni? – csücsöríti le enyhén a óz alsó ajkát a nő, kifejezve nemtetszését.

– Én igenis be fogok rúgni. – jelenti ki Matías mosolyogva. – De Fernando nem tervezett nagy iszogatást az estére. Le akar valakit fektetni, de nem akar üres ágyban ébredni. Most ő lép le hamarabb.

A nő csak felnevet, majd kezében a taksáját szorongatva, tekintetét a mellettük elmosódott képpel elé táruló várost figyeli. A tengerparton haladnak, sok másik autóval, míg végül egy ismert szórakozóhely előtt parkolnak le. A Blue Bird előtt hosszan kígyózó sor mellett elsétálva Matías kézen ragadja a nőt, aki mindvégig hallgatagon ment a férfi nyomában, aki most kezet fog a terebélyes kidobóval, és már bent is vannak. Lemennek a széles lépcsősoron, amit halvány világítással láttak el két oldalról, majd Matías határozottan tör előre a tömegben, majd fellépcsőznek a táncteret felülről körülölelő galériára, és így már Genova is látja azt a társaságot, amiről Matías mesélt.

   Mindenkit egy öleléssel köszönt, és bemutatkozik két embernek, akit még nem ismer, majd vékony karjait a mosolygó Fernando köré fonja, és szorosan megöleli Madridból hazalátogató barátját. Helyet foglalnak a nagy asztal körül, és mindannyian leadják a rendelésüket Douglasnak, az egyik srácnak, akivel öt perc vita után egyeztek meg, hogy a következő bulin Matías hozza az innivalót.

   Douglas tíz perccel később egy nagy tálcával a kezében jön fel, amin háromszor annyi ital van, mint ahányan vannak. Genova is megkapja a kedvencét, amiből aprót kortyol. A Sex on the Beach neonrózsaszínnel világító koktélja alkoholos mámorral édesíti az itt töltött időt. A nő vékony ujjaival kihalássza az italból a kandírozott meggyszemeket, majd lassan megissza az italt. Matías elé tol egy kis poharat, amiben színtelen pálinka van, ezt is gyorsan lehajtja.

   – Mindjárt jövök! – kiabálja oda a hangos zenétől alig halló Fernandónak, aki biccent egyet, és tovább mesél egy egyéjszakás kalandjáról a mellette ülőnek.

   Hosszú lábait kecsesen emeli lépcsőfokról lépcsőfokra, majd amikor leér az alsó szintre, a bárpult felé veszi az irányt. Egy férfi éppen akkor áll fel, így leül a helyére, és intve a félkör alakú pulton belül dolgozó srácnak, még egy Sex on the Beachet rendel. Kézhez kapja a koktélos pohárba töltött alkoholt, majd vékony ujjait kecsesen a talpas pohár vékony nyakára szorítva, ajkához emeli a poharat. A szájába jutó kesernyés, citrusos ízt a pohár szélére szórt rózsaszín cukor édesíti, ahogy egyre többet iszik az italból. Minden egyes korty után élvezettel emeli meg a fejét, s hagyja, hogy az alkohol lecsordogáljon a torkán.

   – Az úr, ott szemben, ezt önnek küldi. – tesz le a pultos egy kék színű italt Genova elé, amikor már kiürült a pohara. Elveszi a poharat, tekintetével pedig követi a pultos srác pillantását, ami egy fiatal férfira esik. Sötétbarna haja enyhén felzselézve, oldalt rövidebbre felnyírva. Még a klubban villódzó neonfényekben is kivehető gesztenyebarna, sötét szemének perzselő pillantása, amit a nő kívánatos testén legeltet. Genova megemeli a koktélját a férfi felé, és kacéran elmosolyodva kacsint egyet. Az alkohol hatására már rég átlépte az összes józanságában felállított szabályát, így nem fukarkodik heves pillantásokkal, amiket a még mindig őt figyelő férfire irányít. A pult másik végén helyet foglaló fiatal egy kristálypohárban whiskyt iszogat, minden egyes kortyát kiélvezve a finom italnak.

   Genova, miután már magában tudhat két másik pohár koktélt, táskájából kihúz egy bankjegyet, és átnyújtaná a pultosnak, de az visszatolja a bankót a nőnek.

    – Az úr mindent áll. – biccent a férfi felé, aki már meglepte egy koktéllal.

   A nő rámosolyog a férfira, aki egy halvány, férfias félmosollyal biccent, és leönti az utolsó korty italát is a torkán. Genova, ügyelve, hogy a férfi szemével követhesse, merre megy, felmegy a lépcsőn, és kilép a szórakozóhely tetőteraszára. Egy hevesen csókolózó pár van csak kint, akik összeszedik a holmijaikat, és elhagyják a bárt.

   Genova alkarjával a hideg korlátra támaszkodva, előhalássza cigarettás dobozát és öngyújtóját a táskájából, majd rágyújt. Apró slukkokat szív, élvezi, ahogy a nikotin felpezsdíti a vérét. A várost figyeli, ahogy ha néhány méterre is, de fölé magasodik. Egy nagy kezet érez a derekán, ahogy a pultnál megismert fiatal férfi mellé lép. A nő a cigarettából áradó füstön keresztül is elképed, milyen jóképű is a mellette álló fekete ingben, és sötét farmerben. Érzi bódító kölniének illatát, amit éppen hogy csak érez, s szeretne még közelebb húzódni az ismeretlenhez.

   A férfi is rákönyököl a korlátra, együtt figyelik a nagyváros narancsos színekben villódzó forgatagát. Egyszer félig a nő felé fordul, s annak puha kezéből kiveszi a cigi szálat. A nő megütközve mered a férfira, aki visszaadja a cigarettát, és kifújja a füstöt. A nő hallgatag méreggel fordul el a férfitól, és úgy szívja tovább a nikotint, ami kitöltve tüdejét, enyhíti dühét a pofátlan férfi felé, akiről akcentusa alapján már megállapította, hogy brazil.

   Vékony karjait a brazil férfi nyaka köré fonja, és hagyja, hogy a zene ritmusa magával ragadja. Csípőjét ringatva élvezi a nyár slágereit, miközben vonzó partnere kezeit a derekára simítja. Csukott szemmel táncolnak,t alán több óráig is, Genova sem tudja biztosan, hol járhat az óra mutatója. Hazamenne a férfival, csakhogy felejteni tudjon, de Matías felbukkanása ezt nem teszi lehetővé.

   Amikor a portugál már nyújtja a kezét, a nő mögött álló férfi ajkait a füléhez emeli, s mély hangján szól a nőhöz. – Egy hét múlva ugyanitt.

   A nő jelentőségteljesen visszanéz a brazilra, majd megjegyezve annak minden kisebb arcvonását, bólint.

   Hátra sem nézve hagyják el a szórakozóhelyet. Matías beül az autója anyósülésére, Genova így hátra kényszerül. Fernando is megérkezik, így elindulnak hazafelé.

   A nő az utcája sarkán száll ki, szűkszavúan elköszön a másik két férfitól, és mélyeket lélegezve a tüdejének éltetőjéből, a levegőből, sétál el a kapualjáig. Belép, és egyenesen a lift felé veszi az irányt. Nem néz bele az őt körülvevő tükrökbe, kilépve, kopogó cipőjében veri fel a ház több lakóját, ahogy egy ilyen késői órán ér haza.

   Kinyitja a lakásajtót, ledobja a folyosón lévő komódra a táskáját, és bekulcsolva a bejárati ajtót, egyenesen a fürdőbe megy. Lemossa félig elfolyt sminkjét, majd beáll a zuhany alá, és kíméletlenül nyitja meg a leghidegebb fokozatra állított csapot. Felszisszen, amikor a hideg víz a hátára zúdul, de csak percekkel később száll ki a fülkéből, elzárva a víz útját. Maga köré csavar egy törölközőt, megmossa a fogát, kifésüli a haját, és felveszi a hálóruháját, hogy elfelejtve mindent, ami az éjszaka történt, elaludjon.

* * *

Egy héttel később…

   A fények élesen világítanak kékes szemébe, ahogy belép a szórakozóhelyre. A Blue Birdben folyó buli már régóta beindult, így ő is egyenesen a bár felé veszi az irányt. Rendel magának egy erős whiskyt, amit bár nem szeret, még legyűr a torkán, hogy hamarabb kerüljön illuminált állapotba.

   – Látom, itt vagy. – hall meg egy ismerősen csengő hangot a háta mögül. Csábos mosollyal az ajkain fordul meg, majd a férfit a tánctérre húzza.

   – Folytassuk ott, ahol abbahagytuk. – leheli a brazil ajkaira.

   A fiatal férfi végigméri a nőt, s annak gyönyörű testét, ahogy egy fekete koktélruha hangsúlyozza ki. Félresöpri a fiatal nő arcából a sötét hajtincseket, s szenvedélyesen csap le a telt ajkakra, melyek vérvörösen hívogatják a férfit.

   Szenvedélyes táncuk hatására a férfi kézen fogja a nőt, és együtt mennek ki a cigarettafüsttől terhes szórakozóhelyről. A brazil hív egy taxit, amibe már beszállásukkor is elveszik a fejüket. A férfi fel akarja írni a nőnek az elérhetőségét, de Genova gyorsabb; inkább ő adja meg a saját telefonszámát, amit egy szenvedély csókkal leplezve csúsztat a férfi bőrkabátjának belső zsebébe. A nő minél közelebb próbál férkőzni a fiatal férfihoz, csókokkal hinti be állát.

   A brazil fizeti a taxit, majd Genovával együtt mennek be a lakásába. A félhomályban is kitűnően eligazodva jutnak el a hálószobáig, ahol mindketten, oly’ sok, keserves idő után felejteni tudnak.
   Együtt, egymás társaságában, egy éjszakán.

   És ami az éjszaka fényes városában történik, az ott is marad. De ki tudja, talán örökre, vagy sem.

2. Fejezet ~ Magány

Hola Drágáim! *-*

Mint látjátok, eljött a – több okból is – várva-várt szombat! :) Egész héten alig vártam, hogy publikálhassam a soron következő fejezetet, amiben bemutatkozik a Signs of Life férfi főszereplője a nagyérdemű előtt. 

Nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez érkezett pipát, kommentet, és természetesen a mindennapos oldalmegjelenítéseket. Mérhetetlenül jól esik, hogy van, akit valami ide vezérel, erre az oldalra, és még jobban, hogy van, aki el is olvassa a írásomat. :') 

Jó olvasást a 2. fejezethez, és ne felejtsétek kiélvezni ezt a szombatot is! ;)

Puszillak Titeket,

Adriana♥

Summer

Neymar

Barcelona

Léptei magányosan verődnek vissza a kihalt folyosókon, miközben a fiatal férfi fejét leszegve halad célja felé. Újra meg újra büszkeséggel tölti el a tudat, hogy egy történelmi helyen sétál éppen, s már azt is elmondhatja magáról, idetartozik. Kilöki maga előtt a nagy üvegajtót, és mélyen magába szippantja a fű vizes illatát. 
– Hola! – köszön oda egy intéssel egybekötve a kispadon ülő csapattársainak,akik saját anyanyelvükön köszönnek vissza, majd mindenki visszafordul a beszélgetőpartnere, telefonja, könyve felé.

Neymar elindul a pálya mentén, s kihasználva, hogy itt sétálhat, csöndbe burkolódzva lépked.

   – Szia, Ney! – lép mellé a Tízes, s kezét a brazil vállára helyezve, üdvözlésképp megütögeti.

Neymar halvány mosollyal az ajkain köszönti az argentin csatárt, aki idekerülése óta legjobb barátjaként támogatja, meghallgatja, és ha kell, leszidja.

Leo mesél a kisfiáról Neymarnak, aki ezalatt csak félig figyel barátjára, közben gondolataiba merülve rugdossa maga előtt a füves pályát szegélyező széles, salakos utat borító vörös kavicsokat.

   – Figyelsz te rám egyáltalán, haver! – szólal meg hitetlenkedve Leo, majd amikor látja a brazil összezavarodott tekintetét, lemondóan legyint. – Mindegy.

– Ne haragudj! – kér tőle bocsánatot, de megint csak szótlanul haladnak egymás mellett. Lassan visszaérnek a kispadig, ahol a csapat egyre gyarapodva gyülekezik, edzőjükre várva.

– Mi a baj? – szólal meg Leo, és nemleges választ el sem tűrve fordul szembe Neymarral. A brazil csatár újra meg újra végigpörgeti elméjében a veszekedést közte és Jamila között, majd szaggatottan felsóhajt.

– Veszekedtetek? – talál be elsőre az argentin, majd csak megértően bólint.

– Azt hiszem, megcsal. – mondja csöndesen Neymar, s mintha nem is törődne már szinte semmivel, hanyagul vállat von.

– Egy szavad sem lehet, ugye tudod? – vonja fel a szemöldökét a Tízes, és egy pillanatra elnéz a távolba Neymar mellett. – Te pont úgy azt teszed, mint ahogy ő. Tudod mit? A hétvégén bulit szervezünk a srácokkal. Eljössz, és leiszod magad a sárga földig, hogy elfelejts egy kicsit Jamilát. A Blue Birdben még nem csalódtunk, igaz? – teszi hozzá nevetve.

– Talán igazad van, és segít valamennyit. – sóhajt fel a brazil, majd feláll, és a kezét nyújtja barátja felé. Leo udvariasságból elfogadja a felé nyújtott kezet, de saját erejéből áll fel. Visszaindulnak a játékos kijáró felé érkező edző irányába.

Luis Enrique hamar kiadja az edzésre vonatkozó feladatokat, majd egy intéssel szélnek ereszti focistáit, akik miután bemelegítettek, szorgosan kezdik el róni a pálya körül a bemelegítő futás köreit. Neymar mindent lassabban, szinte már megfontoltsággal csinál, lemaradva csapattársaitól. Leo néhányszor felé pillant, de ezen kívül nem sokan foglalkoznak a brazillal, aki fél körrel lemaradva kocog körbe-körbe, mint egy mókuskerékben, a pálya szélén.

Később felsorakoznak a pálya közepén, s az edzőtől kapott labdákkal kezdenek cselezni, egymásnak adogatni. Leo hamar odatalál a magányába lassan már belefulladó Neymarhoz, s nem tágít, így hosszú, csöndben eltelő percekig csak a számukra igen hasznos labdapasszolgatást gyakorolják.

– Messi, irány a kapuhoz, eddz egy kicsit Stegennel! – hallják az edző hangját hasítani a meleg, kora nyári levegőben. – Neymar, fiam! – jön közelebb Enrique legfiatalabbak között számon tartott játékosához. – Őszinte leszek, de lehet, hogy nem fog örülni neki.

A brazil csak szótlanul bólint, tartva kicsit az edző személyesebb hangvételétől. Már előre tudja, az idősödő férfitól is megkapja a mai adagját, hogy milyen élettelen mostanában.

– Olyan vagy, mint a mosott szar. – közli egyszerűen Enrique a zord igazságot, mire Neymar csak felsóhajt magában, és kedvetlenül konstatálja; az udvarias hangnem nem a spanyolok erőssége. – Most az egyszer, de jól jegyezd meg, most az egyszer elengedlek. Irány haza, öntsd magad nyakon hideg vízzel, bánom is én, csak legyél formában a holnap utáni edzésen. Nem szereznék túl jó pontokat a vezetőségnél, ha kihagynálak a keretből. – teszi még hozzá utolsó mondatát az edző félig magának bevallva, majd vállon veregeti a Tizenegyest, és visszamegy üvöltözni egy kicsit az egymást szívató Rafinhával és Danival.

Sötétbarna haja még nedves kicsit, amikor lomha léptekkel eléri a hatalmas parkolóban árválkodó autóját. Kattan a zár, ő pedig fekete sporttáskáját behajítva a hátsó ülésre, indít, s tornacipőbe bújtatott lábát a gázpedálra helyezve, elhagyja az edzőkomplexum területét. Nem tudja, mennyi ideig is kocsikázott szerte a városban, de élvezte. A Nap ismerősként üdvözölte őt, amikor ráirányította meleg sugarait, és a szellő is néha-néha megcirógatta az arcát. Végül felkanyarodott egy sugárútra, és hazáig meg sem állt. Beállt a garázsba, és leült a tévé elé, hogy újra kizárjon mindent az fejéből.

Amikor fél órával később még mindig Jamila jár a fejében, és az, hogy a lányt nem tudja, nem meri elengedni, mérgesen áll fel. A hosszú szekrénysorra helyezett tálcához tart, amin kristálypoharak állnak lefordítva, mellettük pedig igazi, skót whisky. Tölt magának a borostyán árnyalatú, keserű búfelejtőből, s egy pillanatot sem várva önti le torkán a folyadékot. Szemét lehunyva élvezi, ahogy átjárja testének minden porcikáját az alkohol mámoros bizsergése, és újabb adaggal tölti tele poharát, majd megint egy kortyra lehúzza a kesernyés italt. Addig, míg el nem fogy a súlyos üveg erősen alkoholos tartalma.

* * *

Outside

Genova

Barcelona

Lassú léptekkel indul el a diákok hangjától zajos folyosón. Egyik oldalán ausztrálosan csengő, kemény angolt hall, majd pár lépéssel odébb talán svéd beszédfoszlányokat lök felé a lágy szellő. A katalán főváros, s talán az egész keleti part legnevesebb egyetemének nyitott körfolyosóján sétál éppen, és el sem hiszi, hogy itt van. Haja lazán összekötve egy kócos lófarokba, arcán a szempillaspirálon és ajakbalzsamon kívül semmi smink, farmer sortja és világosszürke ujjatlanja pont olyan hétköznapi, mint a többi diák megjelenése.

Csöndesebb léptekkel lépi át a spanyol művészeti előadó hatalmas faajtajának küszöbét. A professzor éppen a jegyzeteit rendezgeti, míg mögötte egy diák törli tisztára a táblát. Genova, hogy lássa az idős férfi apró, csúnya írását, elhalad a sok sor mellett, és végül a harmadikba ül be. Előveszi a papírjait, füzeteit, lerakja a kezében hordozott mappákat, és a vastag spanyolkönyvét, aztán hátradőlve, végigfutja tekintetét az előző előadás táblán maradt anyagán.

Felcsendül egy csengő éles hangja, ami az olasz nőt a gimnáziumi éveire emlékezteti, s ezzel egy időben szinte kiürül a sok folyosó, ahol percekkel előbb még közlekedni is alig lehetett.

– Hola, szabad ez a hely? – szólal meg valaki Genova mellől. A nő felnéz, és egy kedvesen mosolygó arccal találja szemben magát.

– Persze! – biccent, és átrakja táskáját a másik oldalára.

A lány vele egyidős lehet, kreol bőre arról árulkodik, ő is délről származik. Világos farmer sortot visel, ami kihangsúlyozza vékony, hosszú lábait. Egyszerű, fekete saruja és koszos fehér, ujjatlan blúza is hasonlóan egyhangú, talán ezért is emlékezteti a lány Genovát saját magára.

– Florentina vagyok! – nyújt kezet Genova felé, aki halványan elmosolyodva ráz vele kezet, és elárulja a keresztnevét. – Honnan származol? – kérdi a lány, látszik rajta, hogy a spanyol építészetművészet korai időszaka nem nőtt a szívéhez. Ugyanígy van ezzel Genova is; ő inkább már a gótikus és reneszánsz épületcsodákat várja, amikkel majd később foglalkoznak.

– Olaszországból, Torinóból. – ad választ visszagondolva Olaszországra. – De Rómában nőttem fel.

– Értem. – mondja mosolyogva Florentina. – Én is olasz vagyok. Én Szicíliáról jöttem, ott éltem még egy hónappal ezelőtt is. Palermóból, pontosabban.

Mivel egyre több hallgató néz rájuk szúrós szemekkel, mindketten inkább a táblát beborító firkaáradatot másolják le gyorsan, és sebtében lerajzolják az odakerült oszlopmintázatokat és ókori templommetszeteket.

Genova az előadás végezte előtt pár perccel elköszön Florentinától, és kiélvezve, hogy egyedül van a hosszú folyosókon, lemegy a földszintre, és átvágva a füves, fákkal árnyékolt belsőkerten, belép a főépület hatalmas előcsarnokába. Csak bézsszínű szandáljának lapos talpa kelt zajt a kihalt épületben, így már-már felsóhajtva lép ki az utcára, ahol sokkal több ember van. Elvegyül a turisták és helyiek által alkotott embertömegben, és egy kis pékség felé veszi az irányt. Egy hete kezdődött el az egyetemen a második szemeszter, azóta a nő minden reggel egy finom illatokat árasztó bisztró előtt jött el.

Most alkalma nyílik leülni egy napos, de mégis a távoli fák miatt félárnyékos asztalhoz, ahol fellapozza az étlapot és itallapot, majd egy vajas croissantot és jeges kávét rendel. Előhalássza táskája mélyére csúszott napszemüvegét, és orrára helyezve dől hátra a kényelmes széken. A feltámadó szellő arcába sodorja puha tincseit, amikor vékony ujjaival söpör ki arcából. Nem sokkal később meglátja Florentinát, aki éppen abban az utcában halad, ahol ő is ül. Felemeli hosszú karját, és integet.

– Jó, hogy összefutottunk. – mondja az olasz nő, és mintha megkönnyebbülne. – Fogalmam sincs, hol ebédeljek meg.

– Nem eszel itt? – mutat Genova udvariasságból az előtte szabadon álló székre, mire Florentina arca felragyog.

– Köszi! – mondja, és lerakva a táskáját, leül. Sötét, szinte már fekete, válla alá érő, hullámos haját hátrafésüli vékony kezeivel, majd kényelmesen hátradől, és rámosolyog Genovára. – Nagyon megtetszett ez a város.

– Igen, szerintem is gyönyörű. – helyesel Genova, majd szemüvegét a hajába tolva, körbenéz a kis park körülötti, régies épületeken. – Igazi történelmi város.

– Pontosan! – bólogat Florentina, majd a kiérkező pincérnek leadja a rendelését. Csokis fánkot kér feketeszedres limonádéval.

Tartalmatlan beszélgetésük központjában főként a város áll, majd továbbvándorolnak az egyetem témájához. Kibeszélik a közös óráikat tartó professzorokat, és nem egyszer nevetnek a festőművészeti előadást tartó Dr. Weiss beszédstílusán. Mesélnek a saját óráikról, amiről a másik nem sok mindent tud. Egyikük sem veszi észre, de egy láthatatlan kapcsolatféle fűződik közöttük, amit nagyon erősen túlozva barátságnak neveznének.

Florentina fél órával később egy előadására hivatkozva elköszön Genovától, majd sietősen indul vissza az egyetem hatalmas épülete felé. Genova még hosszú percekig üldögél a székében, és elfogyasztja a kávéja maradékát is. Figyeli a macskaköves utcákon korzózó embereket. Van, aki szatyrokkal a kezében lép ki egy-egy sarki üzletből, mások márkás jellel megáldott papírzacskókkal a kezükben sétálgatnak, ráérősen fagyit majszolva.

Genova később lerak pár eurót az asztal megkopott, márványmintázatú lapjára, majd feláll, megigazítja a pólóját, vállára veszi a táskáját, és egy rajzokat tartalmazó mappával az oldalán, elhagyja a kis kávézót, annak nevét jól az eszébe vésve. Szemüvegének sötét üvegje mögül kutató tekintettel keres egy buszmegállót, ami az út másik oldalán köszön vissza. Átmegy a zebrán, majd amikor megnézné a buszmenetrendet, elkezd a zsebében rezegni a telefonja.

– Ciao! – veszi fel mosolyogva, amikor látja, hogy Matías neve és képe villog a fekete telefon képernyőjén.

– Szia, Gen! – köszön Matías is. – Este bulit rendezünk, jön néhány haverom, de ők hamarabb lelépnek. Eljöhetnél te is. Itt lesz Fernando is, vele már rég találkoztál.

– Jól hangzik. – bólint rá végül az olasz nő az ötletre, és miután megtudakolja, melyik busszal juthat haza, bontja a vonalat.

1. Fejezet ~ Barcelona

Sziasztok Drágáim! :)

Mint azt láthatjátok, nem bírtam ki, hogy ne töltsem fel az első fejezetet, rendhagyó módon. ;) Csak azért tettem most ezt, mert gondoltam, hogy szívesen olvasnátok egy picit, még így, a hétvége legutolsó pillanataiban. A másik ok viszont az, hogy szerintem a Prológus sok megválaszolatlan kérdést vet fel, és erre majd csak a történet előrehaladtával, valamint az Epilógus felkerülésével lelhettek kielégítő válaszokra. :D

Jó olvasást a Sign of Life első fejezetéhez! :*

Puszillak Titeket,

Adriana♥

Back home

Genova

Sevilla

   A Nap lemenő sugarai narancsos fényeikkel még utoljára megvilágítják az andalúz nagyváros óriási vasútállomását. A kívülről indákkal benőtt épület gótikus fellegvára az építészetnek, s ezt senki sem röstelli megcsodálni, ahányszor csak elmegy előtte.

   Egy vékony, magas nő áll az északkeletre induló vonatok vágányainál, s tehetetlenül forgolódik, hogy valamilyen támaszpontot keresve, elindulhasson nem sokára Barcelonába induló vonatához. Hosszú, sötétbarna haját elsöpörve arcából, szürkéskék szemei kíváncsian kutatják az induló járatokat jelző táblák sokaságát. Megpillantja a saját járatát, így amíg elolvassa a vágány számát, telt ajkai szétnyílva koncentrálását jelzik. Hajába tűzött napszemüvegéért nyúlt, s sietősen felemelve nehéz bőröndjét, elindul egy hófehér vonat felé.

   Csak akkor nyugszik meg valamelyest, amikor leül végre egy kényelmes, fekete anyaggal borított ülésre, s bőröndjét kézitáskájával együtt betolja az ablak alá. Kecses, nap barnította, piros topánkába bújtatott lábait jóleső érzéssel nyújtóztatja ki, közben leporolja fehér színű nadrágját. Haját a háta mögé kényszeríti, s ellazítva a testét, a peronon hömpölygő tömeget fixírozza.

   Fikciók ezrei száguldanak a fejében, nem hagyva őt egy percre sem pihenni. Fél, mert tudja, Diego pillanatokon belül felbukkanhat a zsúfolt peronon, és akkor már késő. Még az is megfordul a fejében, hogy hanyatt-homlok hátrahagyva mindenét, visszarohan a férfihoz, aki bár becsapta és megalázta, elindította azon az úton, amin mindig is járni akart. Neki köszönheti, hogy bejutott a Sevilla Universidad ódon falai közé, s talán abban is benne volt a férfi keze – akaratán, tudatán kívül –, hogy Genova most egy éppen Barcelonába induló vonaton ül.

   A nő szemébe égető könnyek szöknek, ahogy beláthatatlan, ködös jövőjére gondol. A múltján már nem változtathat, de a jövőjét csak ő döntheti el, és ez a hatalom megrémiszti. Nem akar egy Diegóhoz hasonló férfi markába kerülni. Bár már szégyelli még magának is bevallani, hogy tulajdonképpen egy házi kurvája volt az üzletembernek, undorodik magától. Ha belenéz a tükörbe, csak a szerencsétlenséget és elveszettséget látja a szemében csillogni. Eddig még ismeretlen volt számára a harag lángolása, most mégis úgy érzi, bármit megtenne Diegóval, bármi áron. Aztán a férfi eltitkolt családjára gondol. Ahova a férfi úgy ment haza, hogy Genovánál töltött idejét üzleti megbeszélésekké, tárgyalásokká avanzsálta, s ugyanezt tette, amikor fiatal szeretője szemébe nézett.

   Hogy lehetek ilyen naiv? Egy egyszerű, de annál inkább fájdalmas gondolat fúrja be magát a nő elméjébe. Hitt egy negyvenes évei közepén járó férfinak, aki azt hazudta, nincs senkije, csak a pénze. Hitt neki, amikor nem látta az aranygyűrűt az ujján, s eszébe sem jutott belenézni a férfi vaskos, bőrtárcájába, amikor az éppen letusolt a fürdőben. Pedig a csúf igazságot felfedő karikagyűrű mindvégig ott lapult néhány nagy értékű bankjegy között, várva, hogy önző, hazug gazdája újra az ujjára húzza, amikor belép a valódi családjának házába, hogy magához ölelje kishitű feleségét és gyerekeit.

   A vonat egy éles rántással megindul, ezzel kiszakítva Genovát agyszüleményeinek ördögi köréből. Nehézkesen felsóhajt, majd nyugtatónak szánva, kifújja tüdejében rekedt levegőjét. Nyitott táskája felé téved kékes pillantása, ahol látja Diego tárcáját. Keserű mosoly költözik ajka szegletébe, ahogy ráébred, ő is egy csaló lett. Kezei izzadtan érintik a fekete bőrből készült méregdrága pénztárcát, s ahogy vékony, hosszú ujjait kinyitják azt, szembesül vele, mennyi pénz is van benne. Kihasználva azt, hogy a férfi megosztotta vele az anyagi hátterét, tudott többek között arról, is hogy a férfi bankszámláin mennyi pénz is lapul.

   Egy leplezhetetlen mosoly ül ki pirosas rúzzsal ékesített ajkaira, ahogy visszagondol a reggelére. Egyedül volt, amikor megtudta, hogy a férfi, akit tiszta szívből szeretett, évtizedek óta házas ember. Egyedül maradt minden értelemben, s ez ellen csak a menekülés tudott gyógyírt nyújtani. Elvette hát a férfi pulton hagyott tárcáját, s a legközelebbi bankfiókban lemerítette egy bankszámláját, a sajátjára utalva azt, majd a következő pénzintézet egyik dolgozója segítségével felvett egy kisebb vagyont takaró pénzösszeget, amit csak sietősen belegyűrt a férfi tárcájába, s meg sem állt Sevilla nemzetközi vasútállomásáig.

   Minden bizonnyal a férfi már keresi, miután megtalálta a karikagyűrűjét a pultra téve, s most is éppen valamelyik repteret járja Genova után. Az olasz nő ezen jót mulat magában, de hamarosan el kell komolyodnia, hiszen egy jegyellenőr lép be az üres fülkébe. Átnyújtja nemrég kiváltott jegyét, s a teljes nyugalom édeskés érzésével körülvonva magát, hátradől, hogy kipihenje az előző napok felgyorsult történéseit.

* * *

Barcelona

   A vonat hangos sípszóval tudatja, a katalán főváros központi vasútállomására érkezett. Genova lassan nyitogatja világos szemeit, s fáradtan néz körbe üres kabinjában. Feláll, megigazítja piros színű, rövid ujjú blúzát, s orrára helyezve fekete napszemüvegét, kezébe veszi ólomsúlyú csomagjait.

Euforikus érzés keríti hatalmába, ahogy talpa a forró betont érinti, s megáll az emberforgatag kellős közepén. Fogalma sincs, merre menjen, hova tartson, csak azt tudja, mostantól már szabad. Vékony arcára az andalúz városban már szinte megszokottá vált sápadtság, s kedvetlenség helyett most egészséges pír ül, s ez nem csak kívül van így, hanem a lelkében is. Mintha ezer szikla gördült volna le a válláról most, hogy itt áll az úti célja előtt.

   Megsokszorozza lépteit, s sűrű bocsánatkéréseket mormolva tör át a több évszázados, faragott márványszobrokkal díszített várótermen. Kilépve az évezredes történelmi múltú utcákra, Genovában fellángol a művészeit iránti imádata, s ezt mi sem mutatja jobban, minthogy azonnal keresi kezdi az elé terülő látványba az összes olyan momentumot, amelyeket később még papírra vázolhat.

   – Ciao, Bellezza! – hall meg egy túlságosan is ismerősen csengő férfihangot.

   – Hola, Matías! – köszönti a magas, portugál férfit, aki kedves mosollyal húzza magához a törékeny nőt.

   Genova mélyet szippantva régi barátja megnyugtató illatából, arcát annak izmos vállába temeti, s még percekig állna így ott, ha Matías nem sürgetné.

   – Gyere, Gen, itt útban vagyunk! – utal a hatalmas, kifelé hömpölygő tömegre, s könnyedén kezébe véve az olasz nő bőröndjeit, elkezdi a közeli parkoló felé terelgetni Genovát.

   A nő végignéz legjobb barátján, s sejtelmes mosollyal nyugtázza; Matías semmit sem változott. Lesült kreol bőréhez tökéletesen illik a hófehér, rövid ujjú póló és a krémszínű térdnadrág, elmaradhatatlan fehér Converse tornacipője pedig most is ott ékeskedik a lábán.

   – Na, és mi újság Sevillában? – kezdeményez beszélgetést a férfi. Genova lelkéből egy pillanat törtrésze alatt tűnik el a vidámság és a megkönnyebbülés, helyette pedig a bűntudat és a becsapottság felemésztő fájdalma lesz úrrá rajta.

   – Sajnálom! – néz rá bűnbánóan Matías, amikor megállnak szürke autója mellett, s amíg a férfi berakja a tágas csomagtartóba a nő nehéz táskáit, Genova egy legyintéssel letudja a válaszadást, és sóhajtva ül be a narancsillatú autóba. Beköti magát, s amíg a portugál is beszáll, kényelmesen elhelyezkedik a fekete bőrülésben.

   Miután a nő előkereste telefonjára elmentett lakáscímét, amit szintén elhagyott szeretője hitelkártyájára terhelt, Matías figyelemelterelésképp inkább mesél a barcelonai egyetemről. Az új egyetem gondolatára Genova is jobb kedvre derül, s magában már el is kezdi tervezgetni, mit fog csinálni a szabadidejében.

   – Be fogom járni az egész várost, és mindent le fogok rajzolni, Mat! – tesz ígéretet magának hangosan, amin a volán mögött ülő férfi felnevetve mosolyog. A nő egy komolytalan pillantással hallgattatja el barátját, aki sötétbarna tekintetét még mindig a forgalmas útra szegezi. A lehúzott ablakon beáramló meleg levegő meglebbenti a nő hosszú haját, de a portugál férfi sötétbarna, szinte már feketébe nyúló, oldalra fésült, göndör haja is meglebben, ezzel a nő felé sodorva finom, férfias illatát.

   – Nekem elhiheted, soha nem tudsz majd a végére érni. – mondja még mindig mosolyogva, ezzel kivillantva hófehér, egyenes fogsorát.

   Genova visszafordul az út felé, s egyet bólintva nyugtázza, valószínűleg ő sem tudja majd véghezvinni sebtében át sem gondolt fogadalmát.

   Bekacsolják a rádiót, s egy nyár slágert hallgatva telik el csöndben az útjuk. Amíg Matías mindenfelé mutogatva sorolja a város híres épületeit, utcáit, tereit, szökőkútjait, a nő szemével próbálja magába szívni minden szépségét a katalán fővárosnak.

   Egy hatemeletes, viktoriánus korban épült, nagy építmény előtt állnak meg, s hunyorogva emelik tekintetüket a krémszínű, sötétbarna ablakokkal felszerelt, nagy épületre. Matías elismerő pillantásokkal illeti mind a lakóépületet, mind Genovát. A nő izgatottsággal telve sürgeti a bőröndjét cipelő Matíast, s a vaskos, sötét fából készült, faragásokkal díszített bejárati ajtót is türelmetlenül tartja, hogy barátja minden holmiját behozza. Egy fehér falakkal és márványpadlóval burkolt előcsarnokban állnak, ahol tökéletes ízlésességgel keveredik az épület régi, ámde felújított formája a sok modern bútorra, üveg felületekkel.

   Egy hatalmas pulthoz lépnek, ahol a nő felmutatva személyi igazolványát, bemutatkozik a portásnak, majd azonnal felfelé veszik az irányt, a legfölső emeletre. Egy sötétbarna bejárati ajtó előtt állnak meg, ahol stílusosan már fel is van szerelve egy ezüstszínű, gravírozott táblácska, rajta a Genova Ferrer névvel. A nő izgatottságtól remegő kézzel helyezi fényes kulcsát a zárba, s forgatja el benne a kis tárgyat. Vékony ujjai rásimulva a gombkilincsre, elfordítják azt, s így az ajtó kinyílik. A nő lélegzetét visszafojtva löki be az ajtót, s belép egy széles folyosóra. Világos márványpadló, mely szinte visszatükrözi a belépők minden porcikáját, krémszínű falak, és a már sok helyen viszontlátott, sötétbarna faajtók.

   A modern lakás nem kis alapterületével elképeszti újdonsült lakóját, aki szóhoz sem jutva megy be a balra nyíló tágas, letisztult, fényárban úszó konyhába, s végigsimít a sötétbarna konyhapult tetejét ékesítő, világos gránitlapon. A folyosó végéről nyíló nappaliba megy, ami szintén világos, köszönhetően a nagy üvegablakoknak. A modern, világos bútorok alatt itt már sötétbarna fapadló húzódik, fehér szőnyegekkel koronázva.

   Amíg Genova benyit a folyosó jobb oldalán nyíló nagy, sötét csempével burkolt fürdőszobába, és az utána következő világos dolgozószobába, Matías elképedve figyeli Ciudadela zöld rengetegére nyíló kilátást.

   – El sem hiszem! – nyög fel elképedve. – Egy ilyen parkot látsz majd minden nap, a belváros kellős közepén?

   Genova csak mosolyog, s benyit a sötét színekben pompázó vendégszoba melletti, legnagyobb alvóhelyiségbe, a hálószobába. A krém és bézs színekben pompázó helyiségbe csak úgy ömlik a napfény, s innen is tökéletes kilátás nyílik egyik oldalról a Ciudadelára, másik irányból pedig egy barátságos sétálóutcára.

   Miután Matías elindult a munkahelyére, Genova egyedül marad önmarcangoló gondolataival. Semmit sem segít az, hogy a nappaliból nyíló két erkélyajtót is kitárta, és az sem, ahogy a lakást átjárja a meleg levegő, finom faillattal megszínezve. A nő – elterelve sötét gondolatait –, kiveszi bőröndjének aljába rejtett, számára legértékesebb festményeit, és kiakasztja a sok, semmitmondó, fekete-fehér kép mellé. A nappaliba kerül egy nagy cédrust ábrázoló kép, amelyen a nagy fa lombjai között átsüt a napfény, s a madridi Retirót ábrázoló kép is felkerül a falra, kompenzálva kicsit a barcelonai hangulatot. A fiatal nő még akkor festette ezt a számára oly’ kedves festményt, amikor Madridban járt, s elméjébe végérvényesen beleitta magát a monumentális park szépsége.

   Genova fáradságtól leragadó szemeinek hatására levetkőzik immár saját hálószobájában, s elterülve az óriási franciaágyon, pillanatok alatt álomba merül.

Prológus

Sziasztok Kedves Olvasók! :)

Mint láthatjátok - vagy még nem egészen -, ez a blog egy focista-központú történet otthona a mai naptól fogva. A főszerepben Neymar Jr. áll, ennyit árulok el, a többi pedig később lesz olvasható. :) Fontos még, hogy friss részek szombatonként kerülnek fel, így a következő rész, vagyis az első rész jövőhét szombaton lát majd napvilágot. :)
Ebben a pillanatban éppen nincs szófosásom, szóval megmenekítelek Titeket a fölösleges szófecsérléstől, hogy olvashassátok a Signs of Life prológusát!

Puszillak Titeket,

Adriana♥

Empire

Szeszélyes és kiszámíthatatlan volt, akár a háborgó tenger. Szenvedélye jobban izzott, mint az eget uraló hatalmas, fényes napkorong, s gyönyörűsége olyan volt, mint a részegítő bor, az isteni nedű, amely minden bánatot képes volt elfeledtetni, s helyébe a mámortól fürdő vágyat emelte. Vérének pezsgése olyan volt, mint minden temperamentumos, olasz nőnek. S ennél az összes erénynél mind nagyobb volt okossága. Eszét használta fel ahhoz, hogy elkülönítse magában a világ apró dolgait, s mindig a legfontosabbakra fókuszáljon.

Hűvös tekintete, mint a morajló tenger, úgy csapott le kiszemelt áldozatára. Puha, selymes arcán sokszor szinte semmilyen érzelem nem tükröződött, minden elrejtett lelkének legmélyebb bugyraiba. Eltökélten nyitotta szólásra telt ajkait, s ha valamit kimondott, azt valóban úgy is gondolta, érezte. Senki sem mondhatta meg neki, mit tegyen, s így az őt körülvevő emberek száma szépen fogyatkozni kezdett. Minden őszinte megnyilvánulása után lemorzsolódott pártjáról valaki, de önpusztító büszkesége, önérzetessége ezt nem engedte beismerni.

Neki semmi fontos nem maradt már az életében. Szépségével elbűvölt ugyan mindenkit, de kevesen álltak ellen erős, szilárd sziklaként, amikor zord, fehér hullámokkal habzó tengerré vált, s viharaival minduntalan le akarta rombolni a kitartó sziklafalak megviselt láncait.

Ha már saját fajtájából való segítséget nem adott neki az élet, megmentő jobbként nyújtotta felé a lehetőséget, hogy bűntudat nélkül vigye véghez minden tettét. Neki az volt a fontos, hogy nyerjen. Nem veszíthetett el egyetlen csatát sem.

Ám amikor eljött a háború pillanata, mintha a lelkében lakozó hűvösség elolvadt volna, s helyébe emberi érzelmek költöztek. Jeges szíve újra megdobbant, s életében először érezte azt, ahhoz, hogy megnyerje sorfordító háborúját, hatalmas árat kell fizetnie… Bármi áron.