2. Fejezet ~ Magány

Hola Drágáim! *-*

Mint látjátok, eljött a – több okból is – várva-várt szombat! :) Egész héten alig vártam, hogy publikálhassam a soron következő fejezetet, amiben bemutatkozik a Signs of Life férfi főszereplője a nagyérdemű előtt. 

Nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez érkezett pipát, kommentet, és természetesen a mindennapos oldalmegjelenítéseket. Mérhetetlenül jól esik, hogy van, akit valami ide vezérel, erre az oldalra, és még jobban, hogy van, aki el is olvassa a írásomat. :') 

Jó olvasást a 2. fejezethez, és ne felejtsétek kiélvezni ezt a szombatot is! ;)

Puszillak Titeket,

Adriana♥

Summer

Neymar

Barcelona

Léptei magányosan verődnek vissza a kihalt folyosókon, miközben a fiatal férfi fejét leszegve halad célja felé. Újra meg újra büszkeséggel tölti el a tudat, hogy egy történelmi helyen sétál éppen, s már azt is elmondhatja magáról, idetartozik. Kilöki maga előtt a nagy üvegajtót, és mélyen magába szippantja a fű vizes illatát. 
– Hola! – köszön oda egy intéssel egybekötve a kispadon ülő csapattársainak,akik saját anyanyelvükön köszönnek vissza, majd mindenki visszafordul a beszélgetőpartnere, telefonja, könyve felé.

Neymar elindul a pálya mentén, s kihasználva, hogy itt sétálhat, csöndbe burkolódzva lépked.

   – Szia, Ney! – lép mellé a Tízes, s kezét a brazil vállára helyezve, üdvözlésképp megütögeti.

Neymar halvány mosollyal az ajkain köszönti az argentin csatárt, aki idekerülése óta legjobb barátjaként támogatja, meghallgatja, és ha kell, leszidja.

Leo mesél a kisfiáról Neymarnak, aki ezalatt csak félig figyel barátjára, közben gondolataiba merülve rugdossa maga előtt a füves pályát szegélyező széles, salakos utat borító vörös kavicsokat.

   – Figyelsz te rám egyáltalán, haver! – szólal meg hitetlenkedve Leo, majd amikor látja a brazil összezavarodott tekintetét, lemondóan legyint. – Mindegy.

– Ne haragudj! – kér tőle bocsánatot, de megint csak szótlanul haladnak egymás mellett. Lassan visszaérnek a kispadig, ahol a csapat egyre gyarapodva gyülekezik, edzőjükre várva.

– Mi a baj? – szólal meg Leo, és nemleges választ el sem tűrve fordul szembe Neymarral. A brazil csatár újra meg újra végigpörgeti elméjében a veszekedést közte és Jamila között, majd szaggatottan felsóhajt.

– Veszekedtetek? – talál be elsőre az argentin, majd csak megértően bólint.

– Azt hiszem, megcsal. – mondja csöndesen Neymar, s mintha nem is törődne már szinte semmivel, hanyagul vállat von.

– Egy szavad sem lehet, ugye tudod? – vonja fel a szemöldökét a Tízes, és egy pillanatra elnéz a távolba Neymar mellett. – Te pont úgy azt teszed, mint ahogy ő. Tudod mit? A hétvégén bulit szervezünk a srácokkal. Eljössz, és leiszod magad a sárga földig, hogy elfelejts egy kicsit Jamilát. A Blue Birdben még nem csalódtunk, igaz? – teszi hozzá nevetve.

– Talán igazad van, és segít valamennyit. – sóhajt fel a brazil, majd feláll, és a kezét nyújtja barátja felé. Leo udvariasságból elfogadja a felé nyújtott kezet, de saját erejéből áll fel. Visszaindulnak a játékos kijáró felé érkező edző irányába.

Luis Enrique hamar kiadja az edzésre vonatkozó feladatokat, majd egy intéssel szélnek ereszti focistáit, akik miután bemelegítettek, szorgosan kezdik el róni a pálya körül a bemelegítő futás köreit. Neymar mindent lassabban, szinte már megfontoltsággal csinál, lemaradva csapattársaitól. Leo néhányszor felé pillant, de ezen kívül nem sokan foglalkoznak a brazillal, aki fél körrel lemaradva kocog körbe-körbe, mint egy mókuskerékben, a pálya szélén.

Később felsorakoznak a pálya közepén, s az edzőtől kapott labdákkal kezdenek cselezni, egymásnak adogatni. Leo hamar odatalál a magányába lassan már belefulladó Neymarhoz, s nem tágít, így hosszú, csöndben eltelő percekig csak a számukra igen hasznos labdapasszolgatást gyakorolják.

– Messi, irány a kapuhoz, eddz egy kicsit Stegennel! – hallják az edző hangját hasítani a meleg, kora nyári levegőben. – Neymar, fiam! – jön közelebb Enrique legfiatalabbak között számon tartott játékosához. – Őszinte leszek, de lehet, hogy nem fog örülni neki.

A brazil csak szótlanul bólint, tartva kicsit az edző személyesebb hangvételétől. Már előre tudja, az idősödő férfitól is megkapja a mai adagját, hogy milyen élettelen mostanában.

– Olyan vagy, mint a mosott szar. – közli egyszerűen Enrique a zord igazságot, mire Neymar csak felsóhajt magában, és kedvetlenül konstatálja; az udvarias hangnem nem a spanyolok erőssége. – Most az egyszer, de jól jegyezd meg, most az egyszer elengedlek. Irány haza, öntsd magad nyakon hideg vízzel, bánom is én, csak legyél formában a holnap utáni edzésen. Nem szereznék túl jó pontokat a vezetőségnél, ha kihagynálak a keretből. – teszi még hozzá utolsó mondatát az edző félig magának bevallva, majd vállon veregeti a Tizenegyest, és visszamegy üvöltözni egy kicsit az egymást szívató Rafinhával és Danival.

Sötétbarna haja még nedves kicsit, amikor lomha léptekkel eléri a hatalmas parkolóban árválkodó autóját. Kattan a zár, ő pedig fekete sporttáskáját behajítva a hátsó ülésre, indít, s tornacipőbe bújtatott lábát a gázpedálra helyezve, elhagyja az edzőkomplexum területét. Nem tudja, mennyi ideig is kocsikázott szerte a városban, de élvezte. A Nap ismerősként üdvözölte őt, amikor ráirányította meleg sugarait, és a szellő is néha-néha megcirógatta az arcát. Végül felkanyarodott egy sugárútra, és hazáig meg sem állt. Beállt a garázsba, és leült a tévé elé, hogy újra kizárjon mindent az fejéből.

Amikor fél órával később még mindig Jamila jár a fejében, és az, hogy a lányt nem tudja, nem meri elengedni, mérgesen áll fel. A hosszú szekrénysorra helyezett tálcához tart, amin kristálypoharak állnak lefordítva, mellettük pedig igazi, skót whisky. Tölt magának a borostyán árnyalatú, keserű búfelejtőből, s egy pillanatot sem várva önti le torkán a folyadékot. Szemét lehunyva élvezi, ahogy átjárja testének minden porcikáját az alkohol mámoros bizsergése, és újabb adaggal tölti tele poharát, majd megint egy kortyra lehúzza a kesernyés italt. Addig, míg el nem fogy a súlyos üveg erősen alkoholos tartalma.

* * *

Outside

Genova

Barcelona

Lassú léptekkel indul el a diákok hangjától zajos folyosón. Egyik oldalán ausztrálosan csengő, kemény angolt hall, majd pár lépéssel odébb talán svéd beszédfoszlányokat lök felé a lágy szellő. A katalán főváros, s talán az egész keleti part legnevesebb egyetemének nyitott körfolyosóján sétál éppen, és el sem hiszi, hogy itt van. Haja lazán összekötve egy kócos lófarokba, arcán a szempillaspirálon és ajakbalzsamon kívül semmi smink, farmer sortja és világosszürke ujjatlanja pont olyan hétköznapi, mint a többi diák megjelenése.

Csöndesebb léptekkel lépi át a spanyol művészeti előadó hatalmas faajtajának küszöbét. A professzor éppen a jegyzeteit rendezgeti, míg mögötte egy diák törli tisztára a táblát. Genova, hogy lássa az idős férfi apró, csúnya írását, elhalad a sok sor mellett, és végül a harmadikba ül be. Előveszi a papírjait, füzeteit, lerakja a kezében hordozott mappákat, és a vastag spanyolkönyvét, aztán hátradőlve, végigfutja tekintetét az előző előadás táblán maradt anyagán.

Felcsendül egy csengő éles hangja, ami az olasz nőt a gimnáziumi éveire emlékezteti, s ezzel egy időben szinte kiürül a sok folyosó, ahol percekkel előbb még közlekedni is alig lehetett.

– Hola, szabad ez a hely? – szólal meg valaki Genova mellől. A nő felnéz, és egy kedvesen mosolygó arccal találja szemben magát.

– Persze! – biccent, és átrakja táskáját a másik oldalára.

A lány vele egyidős lehet, kreol bőre arról árulkodik, ő is délről származik. Világos farmer sortot visel, ami kihangsúlyozza vékony, hosszú lábait. Egyszerű, fekete saruja és koszos fehér, ujjatlan blúza is hasonlóan egyhangú, talán ezért is emlékezteti a lány Genovát saját magára.

– Florentina vagyok! – nyújt kezet Genova felé, aki halványan elmosolyodva ráz vele kezet, és elárulja a keresztnevét. – Honnan származol? – kérdi a lány, látszik rajta, hogy a spanyol építészetművészet korai időszaka nem nőtt a szívéhez. Ugyanígy van ezzel Genova is; ő inkább már a gótikus és reneszánsz épületcsodákat várja, amikkel majd később foglalkoznak.

– Olaszországból, Torinóból. – ad választ visszagondolva Olaszországra. – De Rómában nőttem fel.

– Értem. – mondja mosolyogva Florentina. – Én is olasz vagyok. Én Szicíliáról jöttem, ott éltem még egy hónappal ezelőtt is. Palermóból, pontosabban.

Mivel egyre több hallgató néz rájuk szúrós szemekkel, mindketten inkább a táblát beborító firkaáradatot másolják le gyorsan, és sebtében lerajzolják az odakerült oszlopmintázatokat és ókori templommetszeteket.

Genova az előadás végezte előtt pár perccel elköszön Florentinától, és kiélvezve, hogy egyedül van a hosszú folyosókon, lemegy a földszintre, és átvágva a füves, fákkal árnyékolt belsőkerten, belép a főépület hatalmas előcsarnokába. Csak bézsszínű szandáljának lapos talpa kelt zajt a kihalt épületben, így már-már felsóhajtva lép ki az utcára, ahol sokkal több ember van. Elvegyül a turisták és helyiek által alkotott embertömegben, és egy kis pékség felé veszi az irányt. Egy hete kezdődött el az egyetemen a második szemeszter, azóta a nő minden reggel egy finom illatokat árasztó bisztró előtt jött el.

Most alkalma nyílik leülni egy napos, de mégis a távoli fák miatt félárnyékos asztalhoz, ahol fellapozza az étlapot és itallapot, majd egy vajas croissantot és jeges kávét rendel. Előhalássza táskája mélyére csúszott napszemüvegét, és orrára helyezve dől hátra a kényelmes széken. A feltámadó szellő arcába sodorja puha tincseit, amikor vékony ujjaival söpör ki arcából. Nem sokkal később meglátja Florentinát, aki éppen abban az utcában halad, ahol ő is ül. Felemeli hosszú karját, és integet.

– Jó, hogy összefutottunk. – mondja az olasz nő, és mintha megkönnyebbülne. – Fogalmam sincs, hol ebédeljek meg.

– Nem eszel itt? – mutat Genova udvariasságból az előtte szabadon álló székre, mire Florentina arca felragyog.

– Köszi! – mondja, és lerakva a táskáját, leül. Sötét, szinte már fekete, válla alá érő, hullámos haját hátrafésüli vékony kezeivel, majd kényelmesen hátradől, és rámosolyog Genovára. – Nagyon megtetszett ez a város.

– Igen, szerintem is gyönyörű. – helyesel Genova, majd szemüvegét a hajába tolva, körbenéz a kis park körülötti, régies épületeken. – Igazi történelmi város.

– Pontosan! – bólogat Florentina, majd a kiérkező pincérnek leadja a rendelését. Csokis fánkot kér feketeszedres limonádéval.

Tartalmatlan beszélgetésük központjában főként a város áll, majd továbbvándorolnak az egyetem témájához. Kibeszélik a közös óráikat tartó professzorokat, és nem egyszer nevetnek a festőművészeti előadást tartó Dr. Weiss beszédstílusán. Mesélnek a saját óráikról, amiről a másik nem sok mindent tud. Egyikük sem veszi észre, de egy láthatatlan kapcsolatféle fűződik közöttük, amit nagyon erősen túlozva barátságnak neveznének.

Florentina fél órával később egy előadására hivatkozva elköszön Genovától, majd sietősen indul vissza az egyetem hatalmas épülete felé. Genova még hosszú percekig üldögél a székében, és elfogyasztja a kávéja maradékát is. Figyeli a macskaköves utcákon korzózó embereket. Van, aki szatyrokkal a kezében lép ki egy-egy sarki üzletből, mások márkás jellel megáldott papírzacskókkal a kezükben sétálgatnak, ráérősen fagyit majszolva.

Genova később lerak pár eurót az asztal megkopott, márványmintázatú lapjára, majd feláll, megigazítja a pólóját, vállára veszi a táskáját, és egy rajzokat tartalmazó mappával az oldalán, elhagyja a kis kávézót, annak nevét jól az eszébe vésve. Szemüvegének sötét üvegje mögül kutató tekintettel keres egy buszmegállót, ami az út másik oldalán köszön vissza. Átmegy a zebrán, majd amikor megnézné a buszmenetrendet, elkezd a zsebében rezegni a telefonja.

– Ciao! – veszi fel mosolyogva, amikor látja, hogy Matías neve és képe villog a fekete telefon képernyőjén.

– Szia, Gen! – köszön Matías is. – Este bulit rendezünk, jön néhány haverom, de ők hamarabb lelépnek. Eljöhetnél te is. Itt lesz Fernando is, vele már rég találkoztál.

– Jól hangzik. – bólint rá végül az olasz nő az ötletre, és miután megtudakolja, melyik busszal juthat haza, bontja a vonalat.