12. Fejezet ~ Ridegség

Hola Drágáim!

Mintha az égiek megérezték volna, hogy kicsit jobb idő is lehetne, végre egy picit kisütött a Nap, és hogy én is felvidíthassalak benneteket, elhoztam a blog 12. fejezetét! :)

Már alig vártam, hogy megoszthassam veletek, és Ti is olvashassátok, ezért most nem is húzom tovább a dolgokat, olvassátok sok szeretettel! 

Egy mondatot megérnek a végtelenül kedves kommentek az előző rész végén! El sem tudjátok hinni, mennyire jól esik néhány mondat nekem, miután sok munka árán elétek tárhatom az írásomat! Köszönöm! ♥

Csókollak Titeket,

Adriana

Back from the Dead

Genova

Barcelona

Durván löki a padlót borító, hófehér szőnyegre a nőt, majd vékony karjait a földre szorítva, erőszakosan kezdi nyakát csókolgatni. A nő kétségbeesetten kiáltozik, mígnem a rajta fekvő férfi egy erős ütéssel a szájára, elhallgattatja. Kapálózni próbál, lábaival próbálja a férfit minél jobban megrúgni, ám ez csak időpocsékolásnak tűnik. Gyomra hányingert keltve fordul fel, amikor megérzi a férfi márkás, ám annál büdösebb kölnijét a bőrén. Diego letépi a nő vékony testéről a fehér blúzt, majd elhajítja a szobában valamerre, és a fekete nadrágot is leráncigálja a sírástól szinte már fuldokló Genova vékony, hosszú lábairól.

– Ne, kérlek, ne! – kiált fel a nő, amikor a spanyol férfi leveszi ruháit, és lerántja a fiatal olaszról a bugyiját. A fehér, csipkés anyag nem messze tőlük landol a földön.

A nő sikolya tölti be a lakást, amikor Diego durván beléhatol, s erős lökésekkel hajtja magát a kiteljesülés felé. A nő még ennél is jobban próbál ellenkezni, de hasában érzett fájdalma, amely mintha szétrobbanni készülő testére hívná fel a figyelmet, eltántorítja. Végül visszahanyatlik a szőnyegre, s hangtalanul engedi útjára arcán végigszánkázó könnyeit. Az idősödő férfi hamar eljut a csúcsra, majd nemtörődöm módon félrelöki a kíntól mozogni sem képes nőt, felöltözik, és mielőtt kilép a lakásból, visszanéz.

– Itt van vége, Drágám! – néz a földön fekvő nőre, majd felemeli a fejét. – Nem kellesz többé. Silányul teljesítesz.

Amint bevágódik az ajtó, a nő torkában képződött gombóc az egyre több könny elvesztésével tűnik el, s órákkal később végül feltornázza magát ülő helyzetbe, és a dohányzóasztal üveglapjára helyezett telefonjáért nyúl.

– Neymar! – suttogja, amikor az éjszaka közepén álmosan szól bele a telefonba a focista. – Segíts!

– Genova! – a férfi hangja azonnal éberré válik. – Mit történt? Jól vagy?

– Itt járt… és… – nőbe saját könnyi fojtják bele a szavakat. – És… Neymar!

– Húsz perc, és ott vagyok. – vág közbe a brazil, majd le is csapja a telefont.

Visszazuhan a padlóra, s sós könnyeitől homályos látását az erkély üvegajtajára szegezi. A csillagokat nézi. Olyan távoliak, olyan valótlanok, mégis mennyi erejük van, hogy évmilliók óta töretlenül világítanak. Szemeit lehunyja, s a gimnáziumi éveiben tanult fizika órákra emlékszik vissza. 

Mindig érdeklődéssel hallgatta, ahogy a tanár arról mesélt, mekkora is a világegyetem. Egy egy apró csillag, amely minden éjszaka ugyanott világít, talán már évezredek óta szétrobbant, mégis, még most is látni a fényét. Olyan múlandó, mégis olyan örökké tartónak tűnő dolog. Azt hinnénk, hogy amíg világ a világ, amíg az egész univerzum meg nem semmisül, ezek az apró, remegő pontok az égen fényüket felénk sugározva tündökölnek, örökké létezhetnek. De mégsem, hiszen elég egyetlen másik, Naphoz hasonló bolygó, s ezek a fényes foltok letűnnek az égi tengerről, az örök időkre.

Coming home

Kinyílik az ajtó, s belép rajta valaki. Sietősen csapja be maga után a nyílászárót, majd egyenesen a hálószobába menne. A brazil lép be a nappaliba, de Genovának meg sem kell szólalnia, a férfi észreveszi. Odaszalad hozzá, majd letérdel mellé, és felöltözteti. Óvatosan felemeli, és a fürdőszobába viszi. Teleengedi a kádat forró vízzel, sebtében belelocsol néhány illatos illóolajat, aztán visszafordul a vécé lehajtott tetején gubbasztó nő felé, s leguggol elé.

– Most már minden rendben van. – suttogja, s letörli a nő elmaszatolódott sminkjétől feketéllő könnycseppeket, amelyek vékony csíkokban folynak alá a puha arcon.

– Annyira fáj. – suttogja megtörten zokogva az olasz, s belekapaszkodik az őt magához ölelő férfi puha, illatos pólójába. Hosszú percekig ülnek így, mégis olyan megnyugtató Genova számára a csönd, s a víz csobogásának hangja.

– Tudom. – mondja a férfi halkan, közben keze ökölbe szorul a nő derekát elengedve. – De ezért még megfizet.

– Ne! – kiált fel a nő, majd halkabban folytatja. – Nem akarom őt újra viszontlátni. Azt sem akarom, hogy téged, vagy Matíast, vagy bárkit bántson, érted? Én nem vagyok neki elég jó… – idézi elmélázva a nem is rég még annyira szeretett, rajongott férfi szavait.

A férfi teste megfeszül, mindkét kezét ökölbe szorítja. – Kész a fürdőd. – suttogja hangjában alig észrevehető, arrogáns éllel, majd feláll, sarkon fordul, és egyedül hagyja a nőt. Genova nagy fájdalmak árán tud csak beleülni a csordultig teleengedett kádba, majd nem foglalkozva hajával, ujján csillogó gyűrűjével, nyakig elmerül a habos, forró vízben.

Talán erre volt szüksége. Egy akkora pofonra az élettől, ami megtanította neki, hogy kiben bízhat, s kiben nem. Fájt a tudat, hogy mivel nő, mivel gyengébb, ezt megtehették vele, de fájt a tudat, hogy ezt olyas valaki tette, akiről azt hitte, szereti. De nem, Diegónak csak egy fiatal nő kellett, akivel elszórakozhat, amikor csak kedve tartja, majd hazarohanhat a gyerekeit nevelő feleségéhez. Undorodva törli magát szárazra egy fehér törölközővel, melybe piros vér ivódik a combja belső felét megtörölve.

Hátrasimítja arcába hulló, hullámos tincseit, majd a fürdőszobaszekrény fiókjában kezd keresni egy ismerős, hófehér dobozt. Végül egészen hátulra rejtve találja meg, s végighúzza ujjait a kidomborodó feliraton. Feltépi a csomagolást, s tenyerébe nyom egy eseményutáni tablettát. A fehér pirula nehezen csúszik le a torkán. Félve, bűnösnek érezve magát néz rá ijedten visszameredő tükörképére. Legszívesebben üvöltene, addig, amíg minden vele történt rossz kitörlődik a lelkéből.

A mosdókagyló szélén támaszkodva, csukott szemmel fohászkodik segítségért. Tüdejét ólomsúllyal nyomó könnyek szöknek szemébe, majd vékony csíkokban peregnek le puha arcán. Egyre több sós, csillogó könnycsepp, de a fájdalom mégsem múlik. Lomhán kap mellkasához, vékony ujjait kulcscsontjára nyomja, s próbálja enyhíteni a szúró fájdalmat.

Már nem tudja, mi történik vele. Fáj minden tagja, s ahogy múlik az idő, lassan, gyötrelmesen, a fizikai fájdalom enyhülni látszik, helyette viszont a lelkében tomboló kín szinte felemészti őt. Mindent megadna azért, hogy ez elmúljon. Kiáltana, mindent kiadna magából, ha helyette nyugalmat kapna. Fájdalommentes pillanatokat.

People like us

Ellöki magát a mosdókagylótól, s a konyhába megy. Megtölt egy poharat vízzel, majd széttúrva a fiók tartalmát, hosszasan keresi az ismerős, sötétkék csíkkal díszített dobozt. A fényes felületű papír hidegen érinti ujját. Kivesz belőle két szem fájdalomcsillapítót, mellé tesz még egy nagyobb kapszulát, amelyben nyugtató van, majd a pirulákat hatalmas kortyokkal nyeli le. Nyelőcsövén végigsiklik a jéghideg folyadék, majd hasában szétterülve kezdi el feloldani a vele érkező gyógyszereket.

Lefekszik a kanapéra, s a nyitott erkélyajtón keresztül a kék eget kezdi figyelni. Orrába finoman kúszik a nyár jellegzetes illata, a sós levegőben kavargó virágok, a meleg eszenciája. Szemei egyre nehezebbek, s érzi, ahogy lassan lecsukódnak, majd a jótékony sötétség elnyeli őt.

* * *

Este van, amikor felébred. Letargikus gondolatai elől az italos pult felé fordul, s egy nagy pohár vörösbort tölt magának, majd az öblös kristályt finom ujjai közé szorítva, kellemesen ízlelgeti a drága alkoholt.

Már érzi azt, amit csak egy évvel a Diegóval való megismerkedése után tapasztalt. Mintha minden pillanatban ott lebegne körülötte egy baljós gondolat, valami, ami sosem kerüli el a figyelmét, valami, ami talán újra mély pontra taszítja. Sokszor sírt hónapokkal ezelőtt, amikor éjszakánként egyedül maradt Diego lelépései után. Úgy érezte, könnycseppjei nem csak az arcán szánkáznak végig, hanem képesek elmosni a fájdalmát is. De mégis, minden alkalommal csak egyre nehezebb lett a levegővétel, a tiszta látás. Mintha beszűkült volna, s napról napra csak a rosszat látta mindenben. 

A depresszió jeleit vélték volna felfedezni a pszichológusok is, de ő inkább otthon maradt, magára zárta a lakása ajtaját, és amikor Diego újra felcsöngetett hozzá, mintha mi sem történt volna, lelkesen ugrott a karjaiba, szorította magához, és csókolta szenvedélyesen. De nem szeretettel. Fájdalmasan törölte le minden egyes alkalommal arcára fagyott könnyeit, majd visszafordult imádott férfija felé, és egy korántsem őszinte mosollyal újra és újra átnyújtotta magát, hogy sokadszorra törjék apró darabokra.

Piece by piece

 Fejét fáradtan veti a fehér kanapé oldalának, majd lábait kinyújtóztatja a hosszú szőrű szőnyegen. Kiissza a kezében lévő második borosüvegből a méregdrága, olasz nedűt, majd elengedve a hűvös üveg sötét nyakát, beletúr csapzott hajába. Legszívesebben megint mindent maga mögött hagyva elmenekülne messzire, kétszer messzebbre, mint ahonnan Sevillából jutott. Olyan messze menne Barcelonából, ahol senki nem ismeri.

Még legrosszabb napjaiban is vele tartó arrogáns szarkazmusa egy gúnyos nevetést csikar ki belőle, amikor arra gondol, talán a fagyos Szibériában még nem ismeri mindenki. Feltápászkodik a földről, s a konyhába megy. Mezítelen lábait fáradtan helyezi a bárszék fémből készült lábtartójára, majd lomhán a tőle nem messze heverő pohárért és gyógyszerekért nyúl. Lehet, nem tesz túl jót, ha a borra bevesz néhány gyógyszert, de legalább kiüti magát annyira, hogy tudjon aludni.

A fájdalomcsillapítók és az egyetlen apró szem altató megteszi hatását, hiszen fél órával később már kényelmes ágyában szuszog, elmerülve a jótékony tudatlanságba.

* * *

Lábtörlőjén egy hófehér rózsa fogadja. Egy pillanatra megrémül a virág láttán, hiszen Diego is minden veszekedésük után egy rózsával lepte meg, ami viszont vörös volt, ám csúnya írásával mindig odakanyarított néhány jól hangzó sort a nő kedvenc költőitől, ezen a virágon kívül viszont semmi sincs az ajtó előtt. Óvatosan emeli fel a törékeny rózsát, majd aprót szippant annak finom illatából, s mintha megérezné, ki küldte, felsóhajtva lép vissza a lakásba.

Megígérte Florentinának, hogy ma már bemegy az egyetemre, most mégis megváltoztatja határozott döntését, és egy sms megírása után lerakja a vízzel megtöltött kristályvázát a konyhapult kemény felületére. Megtámaszkodik a világos lapon, és a magányosan illatozó rózsán nyugtatja megfáradt tekintetét.

A virágok még hosszú napokig érkeznek, s a végén a nő már rutinszerűen lép ki az ajtón, hogy a lábtörlőre helyezett fehér rózsát vázába tehesse. Ez idő alatt a házban kellemes illat terjeng, ezzel is emlékeztetve őt arra, hogy az a férfi, akitől a legkevesebb segítséget várta volna, megmentette a múltja elől, most mégsem beszél vele. A telefonja képernyőjén sorakozó nem fogadott hívások egésze tőle érkezett, s bár erős késztetést érzett rá minden áldott nap, mégsem nyitotta meg az üzeneteket, hallgatta meg a hangpostákat, mégsem hívta vissza az őt fáradhatatlanul kereső focistát. Túl nehéz lett volna, így viszont meglepően könnyen élte túl a fájdalmas pillanatokat.

Vállára helyezi fekete táskájának pántját, majd belép Barcelona egyik leghíresebb egyetemének évszázadok óta álló, ódon falai közé. Néhány perccel az óra kezdése előtt érkezik meg a XVI. századi művészettörténet óra helyszínéül szolgáló, régi előadóterembe. Kikerülve minden rászegeződő, megrovó, néhányszor sajnálkozó tekintetet, leül Florentinával közös helyükre. Maga elé veszi félig teleírt füzetét, majd nagyrészt barátnőjéről lemásolt jegyzeteit kezdi olvasgatni, tekintve, hogy a körülötte ülők mind őt figyelik a szemük sarkából.

– Végre itt is látni téged. – csapja le Florentina a táskáját Genova székétől nem messze, majd leül az olasz nő mellé. – Azt hittem, már elvesztél.

– Sajnálom. – motyogja a nő erőtlenül, próbálva a temperamentumosan hangos barátnőjét halkabb hangszínre késztetni, mivel többen is leplezetlen pofátlansággal rájuk irányítják minden figyelmüket, és várják, hátha valami használható információt elcsípnek az olasz nőről.

– Nem érdekes. – legyint végül Florentina, majd kiveszi a füzetét a táskájából, és a terembe belépő tanárra szegezi tekintetét, várva, hogy hozzákezdhessen a jegyzeteléshez.

Legalább őt nem érdekli minden átkozott részlet. – gondolja magában Genova, majd beletörődve veszett helyzetébe, inkább beletemetkezik a néma írásba, s a nap további részében leszegett tekintettel lép ki a nyári szellőtől felfrissült, ódon folyosókra.  

11. Fejezet ~ Visszajött

Hola Drágáim!

Annyira sajnálom, hogy nem volt lehetőségem publikálni a soron következő fejezetet! Az egész hétvége egy nagy "mess" most nálunk, így is csak este 10-kor estem haza, majd hajnalban keltem, mert bűntudatom volt. 

De most ez el is múlt, hiszen itt van a történet 1. fejezete! Nagyon vártam már, hogy megoszthassam veletek, és szerintem ha elolvastátok, meg is fogjátok érteni. Azt kell, hogy mondjam, ebben a részben ezernyi érzelem, mozzanat találkozik, és súrlódásmentesen folynak is tovább. :)

Egy másik dolog, hogy lassan elérjük a 4000 oldalmegjelenítést, már 7-en vagyunk, és nem lehetek elég hálás a kedves kommentekért, amiket kapok Tőletek! ♥

Jó olvasást!

Csókollak Titeket,

Adriana

Heartbeat song

Genova

Kajmán-szigetek

A Nap kíváncsi sugarai finoman cirógatják puha arcát, amikor kora reggel felébred. Óvatosan felnéz a szorosan őt ölelő férfira, majd fejét óvatosan visszahelyezi az egyenletesen fel, s le emelkedő, izmos mellkasra. Lábát a focista combja köré fűzi, majd pillantása az ismerős szoba felmérése után a lágyan hullámzó tengeren nyugszik meg, figyelve a hullámok fehér fodrai között csillogó vízrengeteget.

Finoman, nehogy felébressze Neymart, kicsusszan az ágyból, majd felöltözik, és a halkan becsukva maga mögött a szoba ajtaját, a konyhába megy. Előkészíti a reggelit, majd egy szál cigarettával és egy nagy bögre forró kávéval a kezében leül a terasz széles lépcsőjére. Kortyol egyet a koffeinből, majd ajkai közé szorítja a cigit, és meggyújtja. Hosszú perceken keresztül figyeli a tőle nem messze hullámzó óceánt, s miközben mély slukkokat szív a nikotinos anyagból, rájön, talán örökre itt tudna maradni. Fél visszamenni Barcelonába, hiszen a katalán városban minden valószínűség szerint továbbra is cikkeznek majd a botránnyá kerekedett ügyről. Jobb lenne nem visszamenni.

– Szia. – nyom egy finom puszit a nő háta mögé leguggoló csatár Genova hajára, majd feláll, hogy leüljön az asztalhoz. A nő s csatlakozik, s egy szelet kenyér elfogyasztása után újabb adag kávét tölt magának.

– Mikor indul a gép? – utal a fiatal nő arra, hogy nemsokára érkezik értük az autó, amely kiviszi majd őket a reptérre.

– Kora délután. – ad rövidke választ a férfi, majd felsóhajt. – Már úgy érzem, haza sem szeretnék menni.

– Talán a strandröplabdában is jó vagy. – mosolyodik el a nő finoman, aztán komolyabbá válnak gyönyörű vonásai. – Én is sokat gondolkoztam ezen.

Együtt mennek be összepakolni, s amíg a házban szanaszét heverő holmijaikat dobálják a bőröndjeikbe, szótlanok maradnak végig. Nem érzik szükségét a szavaknak. Mindketten úgy hiszik, ez most egy olyan óra, amikor nem fojthatják meg a másikat a jelenlétük hangos kifejezésével. Ők sem vágynak másra, csak csöndre, ha pedig beszélgetést kezdeményeznek, a végeredmény egy rövid, egyszavas válaszokkal letudott, silány bájcsevej. Bár az olasz nő fejében egy cipő elrakása közben megfordul, hogy az ő bájcsevejeik sokkal inkább ijesztően valóságosak, ridegek, mint azok, amik azért születtek, hogy a két társalgó jó véleményt alkothasson a másikról.

* * *

Genova

Barcelona

A gép egy óvatos rántással ér földet, ezzel kizökkentve a telefonján zenét hallgató olasz nőt merengéséből. Amíg a mellette helyet foglaló férfi ébredezik, fehér táskájába rejti telefonját és fülesét, majd kikapcsolva az övét, távozásra készen megáll az ülések közti folyosón. A focista is feláll, majd előveszik fekete napszemüvegeiket, és lesétálnak a gép mellé tolt lépcsősoron.

Csöndben lépnek ki a barcelonai repülőtér légkondicionált, üvegfalú váróterméből, s az útközben kezükbe nyomott prospektusaikat arcuk elé emelve próbálják kivédeni az arcukba villogó vakuk vakító fehérségét. A nő kétségbeesetten kapaszkodik vékony ujjaival a brazil férfi izmos karjába, közben egyetlen bőröndjét maga után ráncigálva, imádkozik, hogy épségben eljussanak a focista rájuk várakozó, éjfekete Audijához.

Néhány kitartó újságíró nemcsak az autót állja körbe, hanem pár méteren még fut is a jármű után, aminek nagy nehézségek árán sikerül kikeverednie az újságírók, fotósok, riporterek összecsődült tömegéből. Neymar görcsösen szorítja a kormányt, közben tekintetét mereven a gyorsforgalmi bekötőút világos aszfaltburkolatára szegezi. A nő telt ajkait szólásra nyitja, ám a keresett szavak csak nem jönnek ki azon, így csalódottan visszacsukja. Szeme sarkából figyeli a focistát, majd amikor az jobb kezét a váltón pihenteti, óvatosan törékeny kezei közé fogja, majd végigsimít a puha, kreolos bőrön. A férfi izmai egy pillanatra megfeszülnek az érzéki érintéstől, majd ellazulnak, és a nő is megnyugszik. A következő piros lámpánál azonban a férfi elhúzza a kezét, és visszahelyezi a sebváltóra, majd megint felveszi előző, feszült testtartását.

A nő kinyitja az autó ajtaját, majd miután kinézett a hatalmas épületre, egy pillanatra visszafordul. Neymar kezét a nő puha arcára simítja, majd közelebb hajol, és megcsókolja Genovát. A nő heves szívveréssel száll ki az autóból, majd kiveszi a bőröndjét, és még néhány hosszú pillanatig az éppen elszáguldó autó után néz, érezve száján a brazil ajkainak puha érintését.

Belépve az épület előcsarnokába, csak egy pillantást vet a portás felé, akinek sötétzöld tekintete óvatosan vándorol a pult szélére helyezett napilapok felé, összeegyeztetve a nő arcvonásait azzal a képpel, amelyet a hírlapok címlapján lát, majd inkább elfordul a számítógépe felé.

Never close your eyes

Óvatosan helyezi hosszú ujjait az ajtót nyitó kilincsre, ám a nyílászáró könnyedén megadja magát, jelezve, hogy nyitva volt. Szíve pillanatok alatt egyre hevesebben kezd verni, pulzusa az egekbe szökik. Biztos volt benne, hogy bezárta az ajtót, amikor tíz nappal ezelőtt Neymar érte jött, és elmentek a Karib-tenger egyik apró szigetére, nyaralni. Kiszáradt ajkait benedvesítve tárja ki az ajtót, s lép be a rejtelmes csöndbe burkolódzó lakásba. Az előszobában semmi furcsát nem észlel, ahogyan a konyhában sem, de a nappaliba lépve, az elé terülő látványtól a düh könnyei gyűlnek szemébe.

A sötét fapadlón papírok hevernek szanaszét, meggyűrődve, összetaposva. Számlák, jegyzetek, könyvek befizetési csekkjei. A szekrények fiókjai kihúzva, de semmilyen érték nem hiányzik belőlük. Ott fénylik a földön a nő aranyszínű Michael Kors órája, nem messze tőle, a szőnyegen pedig egy gyűrűje értékes gyémánttal díszítve. Belép, és torkában kaparó érzéssel vezeti tekintetét a falról levert, összevágott, szétszaggatott képekre. Mindegyik egytől egyig tönkre lett téve, a Barcelona látképét viselő érdes vászonagyagot valaki nagy élvezettel szaggatta szét, majd szórta szét a földön. A nő ellépked a padlóra hullott, megszáradt festékdarabok mellett, melyek valaha az általa oly’ sokáig készített képek vásznain álltak.

Leteszi a táskáját az üvegasztalról lesodort, összetört váza maradványai mellé, majd könnyes arccal járja körbe a lakást. Semmi sem hiányzik, mégis azt kívánja, bárcsak inkább az órát, az ékszereket vitték volna el, s ne tették volna tönkre a felbecsülhetetlen eszmei értékkel bíró képeket. Nem érdekli az sem, hogy a szobáját fehér tollak százai borítják, melyek a drága, sötétszürke, összetépdesett selyemtakaróból származnak.

Hátra sem nézve dobál össze néhány tiszta ruhát egy táskába, majd a telefonját füléhez szorítva rendel egy taxit, és leliftezik a földszintre. Rá sem néz az őt fixírozó portásra, csak kilöki maga előtt az épület hatalmas, sötétbarna fakapuját, és beül a rá várakozó, sárga taxiba. Bediktálja egyetlen barátnője címét, majd hátradőlve figyeli a mellette egyre gyorsabban elsuhanó nagyváros képét.

Félve csönget a közepes méretű kertes ház kovácsoltvas kapuja előtt állva, majd száját belülről harapdálva várja, hogy az itt lakó nő ajtót nyisson. Florentina meglepődve tárja ki az alig öt lépésnyire álló bejárati ajtót, majd lelépked a fehér lépcsőkön, és elsétál a kapuig a kőből kirakott ösvényen.

– Baj van, Gen? – vonja fel szépen ívelt szemöldökét, majd kinyitja a kaput az olasz nő előtt.

Genova sós könnyeivel csíkozott arccal borul egyetlen barátnője karjaiba, majd megnyugvást remélve fúrja nedves arcát a nő puha, illatos hajába.

Florentina átkarolva vezeti be őt az otthonos lakásba, majd leülteti a tágas nappali krémszínű kanapéjára. Genova csak egy nagy pohár vizet kért, ám a másik olasz két bögre gőzölgő teával tér vissza. Kérdésére, hogy mi történt, Genova csak egy esdeklő pillantással tudatja vele, hogy később mindent elmond, majd más vizekre tereli a beszélgetést.

– Kivel élsz itt? – néz körbe a helyiségben, amelynek világos almazöld falain több képről is egyedül Florentina köszön vissza egy férfival.

– A vőlegényemmel, Daniellel. – adja a gyors választ, majd elpirulva szegi le a fejét, és az ujján körbefutó, visszafogott ezüstgyűrűt kezdi csavargatni.

– Tényleg? – mosolyodik el Genova, majd attól a pillanattól kezdve a beszélgetés már sokkal kellemesebb.

A fiatal nő megtudja, hogy Florentina és Daniel, a francia mérnökhallgató a nyár végén szeretnének esküdni, Provence egy apró templomában, ahol David szülei is egybekeltek, és ahol a férfit megkeresztelték. A nő lelkében enyhe irigykedéssel hallgatja, ahogy barátnője mesél arról, hány gyereket szeretne, vagy ahogy lelkendezve mutogatja az esküvői ruhájának a képét. Genova pedig mosolyogva nyugtázza, hogy Florentina meseszép ruhába bújva fog oltár elé állni, és elhessegeti a vállán ülő kisördögöt, hogy teljes mértékben együtt tudjon örülni a másik olasz nővel.

* * *

Az alkonyodó ég alatt egy vékony nő száll ki a sárga taxiból, majd néhány eurót a sofőrnek odanyújtva, táskájával a kezében, belép a meleg levegőről a hűvös előcsarnokba. Összehúzza magán vékony pulóverét, ezzel is melegen tartva kivágott pólója által szabadon hagyott vállát, majd felmegy a legfelső emeletre. Hálát ad az égnek - és Matíasnak –, amiért a portugál férfi néhány napja eljött a nő lakására, rendet tett, és egy új zárat is beszereltetett a régi helyett.

Benyit a lakásba, és lerakja a táskáját a fal mellé. Egy pillantást vet a nappaliba, ahol a kanapé sarkán kívül nem sokat lát, de megnyugodva konstatálja, hogy nincsenek üvegszilánkok, papírok, és széttépdesett vászon fecnik szanaszét a padlón.

Kulcscsomóját hangos csörgéssel ejti a pultsziget világos gránitlapjára, majd a hűtőhöz lép, és kivesz egy doboz narancselvet az ajtóra erősített üvegtárolóból. Egy nagy pohárba tölti kedvenc gyümölcsének levét, majd néha belekortyolva a hűsítő italba, a pultra helyezett gyümölcsöstál fölé hajol, és elkezdi a rosszabb állapotú citrusféléket kiválogatni.

Battlefield

Lépések zaját hallja maga mögött. Nyugalmát azonnal elűzi az előbb hallott motoszkálás, amely most abbamaradt egy pillanatra. Túlságosan is fél felnézni. Remegő kezében még erősebben szorítja a poharat, ujjainak hegye elfehéredve öleli körül az üveg jeges felületét. Megmerevedik, majd elfordul az ajtó felől. Jobbnak látja nem látni, ki az, aki megint betört hozzá.

Érzi, hogy itt van. Szinte már kapkodja a levegőt, pulzusa az egekbe szökik. Oldala szúr a rendszertelen levegővételektől, most mégsem foglalkozik vele. Szemeit lehunyja egy röpke pillanatra, de meghallva nemkívánatos látogatójának ismerősen csengő hangját, azonnal felnyitja őket.

– Hát újra látlak, Genova! – Újabb léptek, közelebb jutva a nő felé. – Már azt hittem, soha nem talállak meg, de lám, itt vagyok. – A férfi mély hangja már-már annyira nyugodt, hogy Genova fejében futólag kialakul egy gondolat, amelyben a látogató beszédstílusát a vihar előtti csöndhöz viszonyítja. – Mit gondoltál? Hogy elmenekülhetsz előlem? Hogy elbújhatsz, és nem derül ki soha semmi sem a kapcsolatunkból? – A középkorú férfi következő szavai a nő mögül közvetlenül érkeznek, s érzi a leheletét a vállán, ahogy közelebb hajol hozzá. – Megvagy! – A nő erőtlen ujjai közül kicsúszva hangos csattanással éri a földet a narancslevet tartalmazó üvegpohár, majd millió apró szilánkra törve szóródik szét a konyha tükörsima, mahagóni színű márványkövén. 

10. Fejezet ~ Lángolás

Hola Drágáim!

Bár bűntudatom volt, a családommal szervezett kis kiruccanásunk miatt nem volt alkalmam feltölteni a legújabb Signs of Life fejezetet, most már itthon vagyok, egy kész fejezettel, csak Nektek!

Ebben a fejezetben különleges helyszínre kerülünk, ahol még közelebb férkőzhetünk Genovához is, megismerkedhetünk az érzéseivel. Emellett bekukkanthatunk a Barcelonában hagyott romok mögé, ahol már egy új dolog kezd kibontakozni.

Remélem, hogy tetszeni fog ez a fejezet, amellyel elérkeztünk a történet közepéhez is.

Valamint szeretném megköszönni Nektek, hogy kommentekkel, pipákkal és új feliratkozókkal tesztek engem még boldogabbá. Már heten vagyunk, amellett a sok látogató mellett, akik elolvassák a történetemet, és remélhetőleg vissza is térnek néha napján. Köszönöm!

Csókollak Titeket,

Adriana

Shine ya light

Genova

Kajmán-szigetek

    Napsütötte lábait kényelmesen a hófehér, forró homokba fúrva, szürkéskék tekintetével a tőle alig fél méterre hullámzó Karib-tengert figyeli. A lágyan simogató szellő hűvös érintésével kap bele a nő krémfehér, horgolt csipkékkel több helyen díszített, nyári ruhájába. Laza kontyba összefogott, sötétbarna hajából kiszabaduló tincsei a széllel együtt szállva, lengedeznek a nő arca körül. Szemeit összeszűkítve pillant a végtelennek ható tenger felé. Hosszú lábait apró lépésekkel ösztönzi, hogy még közelebb kerülhessen a türkizkék vízhez. Bokáig lép csak a hűvösbe hajló, langyos vízbe, és mélyet szippant a tenger felől érkező sós levegőből.

    Az Észak- és Dél-Amerikát majdnem elválasztó tenger hatalmas hullámfala a homokos tengerparton ártalmatlan, apró habokká szelídül, túlélő hullámai a nő lábát nyaldossák. A nő rálép az égető homokra, és visszasétál a piszkosfehérre festett napozóágyaikig, ahol több színes törölközőt is odébb tolva, leül, és kezei közé veszi a számára készített kókuszlevet, melyet a gyümölcs kemény héjába zárva szolgáltak fel. Egy vékony nyíláson keresztül beletett, piros szívószálat ajkai közé szorítva, nagyot kortyol a hideg italból. Mélyet sóhajt, ahogy a valódi kókusz  lecsordogálva torkán, felfrissíti valamelyest.

   Hátradől, és élvezi, hogy a körülöttük álló pálmafák félárnyékot biztosítva védik a Nap égető sugarai elől. Maga mellé pillant, ahol a brazil Tizenegyeses békésen szunyókál, lebarnult kezét kockás hasán pihentetve. Tekintetét továbbvezeti az előttük végtelenül elterülő óceán felé, majd újabb kortyra emeli kókuszos italát. Már azt sem tudja biztosan, hányadika lehet, köszönhetően annak, hogy az őt bombázó smsek és újabbnál újabb hírek folyamatosan fojtogatták, amikor a telefonját a kezébe vette, így az most békésen lapul, kikapcsolva egyik bőröndjének apró rekeszében. 

    Az égre vezeti tekintetét, és magányossága miatt megint csak a barcelonai dolgokra tud gondolni. Vajon lecsengett már az újságcikk körüli felhajtás, vagy minden nap más újság ír a kitudódott viszonyról? Diego megtudott bármit is arról, hogy a nő hol van, vagy már a lakása előtt vár is rá? A nő vékony kezeit halántékára szorítva, masszírozza a sajgó területet, majd kiissza a maradék kókuszlevet is annak vastag héjából, és lerakja a földre. Kiveszi kék-fehér csíkos strandtáskájából sötét vázlatfüzetét, és felhevült combjára fekteti a hideg fedőlapot. Keres egy üres oldalt, majd egy puha ceruzát ujjai közé fogva, hozzákezd egy több órán keresztül készülő rajzhoz a tenger hullámairól.

* * *

Set fire to the rain

    A sötét ég alatt sétálnak, szorosan egymás mellett, mégsem érnek a másik felhevült bőréhez. A nő krémszínű, lenge ruhájának selymes anyaga néha hozzásimul a meztelen felsőtestű férfi fedetlen karjához, ahogy a focista illata is körülöleli Genovát. A nő – mintha csak a lehűlő félben lévő sós levegőt szippantaná magába –, mély levegőt vesz, hogy érezze a Tizenegyes jellegzetes illatát. Mindketten némán lépkednek mezítláb a meleg homokban, s miközben a tenger hullámzását hallgatják, a távolba meredve merülnek el gondolataik árjában.

    A nő már napok óta figyeli a csatárt, mégsem tudja, hogy jó jelnek számít-e, ha csak egymás mellett alszanak el, nem töltenek el forró éjszakákat a másikkal, mégis egymás karjaiban ébrednek, és sokkal többet beszélgetnek. Genova összezavarodva tapasztalta sokadszorra is, amikor a reggelijük közben a férfi a családjáról mesélt, és a gyerekkoráról. A fiatal nő is mesélt egy keveset, elárulta, hogy a nevét azért egy olasz városról kapta, mert az anyja és az apja ott találkoztak először, és ott vette kezdetét élete első szikrájának kibontakozása.

    Neymar megáll, és lábait kinyújtva, leül a még mindig meleg homokba. A nő is hasonlóan tesz, majd miután lábait keresztezte egymáson, lopva a férfira néz. Majdnem kiugrik a szíve a helyéről, amikor a focista sötét tekintete eggyé válik az övével. ilyen ritkán történt velük, mindig elkapták a pillantásukat a másikról ha beszélgettek, például. Ilyen mély és intim pillantás még nemigen érte a nőt, és ez felélesztett benne új érzéseket. Azt hitte, Diego mellett mindent megélt, de ilyen pillanatokban sosem lehetett része.

    Egy újult erővel feltörő szellő hűvösen siklik el a nő lebarnult vállán, mire az kezeit maga köré fonva, próbál ellenállni a rátörő didergésnek. Két izmos kart érez maga körül, majd ahogy a mellette ülő férfi mellkasához vonja, azonnal felmelegíti a focista testének melege. Pár pillanatig tétovázik csupán, majd fejét a férfi izmos mellkasára hajtja, s beszippantja az izmos mellkasról áradó finom illatot, amellyel csak a csatár rendelkezik. Fülébe jóleső érzéssel jut el a férfi szívdobogásának ütemes, lassú, mély hangja, biztosítva nőt arról, hogy minden rendben van, és ha így folytatódik, lesz is.

   Küzdenie kell a rátörő álmossággal, ám mintha leöntötték volna jéghideg vízzel, úgy ébred fel, amikor a férfi kezei összefonódnak az övéivel, és a nagy tenyerek elnyelik az apró, hideg ujjakat. 

Neymar apró csókot lehel a nő homlokára, amikor az elmerül az álmok tengerében.

* * *

Cheerleader

   Madárcsicsergésre ébred. Emlékeiben tisztán él, ahol az előző este kint, a parton aludt el, ám most a brazil focista által kibérelt ház hófehérbe burkolt hálószobájában ébredt, betakargatva. 

   Hosszú ujjaival végigsimítja a mellette található takarót, de már senki sem alszik mellette. Aprót szusszanva tornássza fel magát ülőhelyzetbe, majd lenéz magára. Az alváshoz használt fehér pólója van rajta, tehát Neymar át is öltöztette az éjszaka. Apró mosollyal a szája szegletében áll fel, majd nekiáll felöltözni. Az első kezei közé akadó farmer sortot és sötétkék, ujjatlan inget veszi fel, majd belelép fehér topánkájába, és egy gyors fésülködés után, napszemüvegét a hajába tűzve, kilép a nappaliból nyíló teraszra.

   A fehér színekben pompázó ház hátsó teraszán egy nagy kanapé áll az egyik oldalon, a másikon pedig egy négyszemélyes asztal, középen pedig egy lépcsősor vezet le a hófehér homokba, ahonnan alig tíz méterre a Karib-tenger hullámzik türkizkék vizével.

   Megkerüli az asztalt, majd rámosolyogva a vele szemben ülő férfira, tölt magának egy csészébe kávét.

   – Jól aludtál? – néz rá a focista, majd hozzálát megenni hosszasan összeállított szendvicsét.

   – Nagyon jól. – mosolyodik el a nő, majd a feltámadó szellő által arcába fújt hajtincseit kisöpörve onnan, szed magának az asztalon álló gyümölcssalátából. Csöndben reggeliznek, a férfi a nő arcát pásztázza, mintha csak megtört volna a „nem nézünk a másik szemébe” fogadalom, Genova pedig érezve, hogy elpirul, inkább a parton álló pálmafákat részesíti abban a kiváltságban, hogy le sem emeli a növényekről szürkéskék tekintetét.

   A délután folyamán besétálnak a közeli halászfaluba, ahol végre beszélgethetnek a lakókkal, mégsem tudják a bennszülöttek, milyen hírességekkel találkozhatnak. Halat ebédelnek, aztán estig a parton süttetik magukat. A nő hallgatagon áll pár centire a partra felfutó hullámoktól, amikor két izmos kar öleli át a derekát hátulról. Nem érti, miként szökött bonyolult kapcsolatukba a gyengédség, mégis hátrahajtja fejét, s a mögötte  álló brazil férfi izmos mellkasának dönti. Óráknak tűnő hosszú percekig állnak így, ölelkezve a parton, figyelve a horizontot rózsaszínre festő utolsó napsugarakat. 

   Mindketten hozzájuk illő gondolatokról elmélkednek. A naplemente a nőt a festésre emlékezteti, míg a focistát a szegény, ám boldog gyermekkorára, Brazíliában.

See you again

   A férfi megfordul, majd derekánál fogva vezeti be Genovát a házba. A hálószoba előtt megáll, majd ad tíz percet a nőnek, és becsukja a szoba ajtaját. Az olasz szépség értetlenül áll az üres szobában, mígnem rá nem esik a pillantása az ágyra. Egy gyönyörű, korallszínű ruha fekszik előtte a puha ágytakarón. Közelebb lép, és félve veszi a kezébe a finom anyagot. 

   Eszébe jut a férfi utolsó hozzáintézett mondata, így sebtében belebújik a lenge ruhába, majd kifésüli hullámos haját, és egy leheletnyi szempillaspirállal egészíti még ki kinézetét. Egy apró fújással juttat fedetlen nyakára egy finom illatú parfümből, majd leoltja a villanyt, és kilép a szobából. A brazil csatár a teraszon áll, háttal a korlátnak támaszkodva, sötét térdnadrágban, és fekete, ujjatlan pólóban.

A nő halványan elmosolyodik, majd óvatosan megöleli a férfit.

   – Köszönöm! – súgja a fülébe, majd pár pillanat múlva elengedi. Neymar nem válaszol, csak sejtelmes mosollyal az ajkain, a nőt a parton álló csónakhoz vezeti. Leveszik a cipőiket, majd beülnek a csónakba. A focista megragadja az evezőket, és határozott, gyakorlott mozdulatokkal kormányozza a kis csónakot, nem messze a parttól.

   Megállnak, majd a sötét égen szikrázó milliónyi csillagot kezdik vizslatni. Szótlanul néznek egymásra, majd a nő egy hirtelen ötlettől vezérelve, óvatosan elkezd a férfi felé araszolni. Egy hullám finoman megtaszítja a csónakot, így a nő ijedten kapaszkodik a csatár széles vállába, Neymar pedig finoman az ölébe húzza a nőt. Megmosolyogtatja az olasz ijedtsége.

   – Ne nevess ki! – csap felháborodottságot mímelve Genova a focista vállára, de ő maga is halkan elneveti magát.

   – A világért sem. – jegyzi meg a Tizenegyes halkan, majd még szorosabban öleli magához a nő törékeny testét, és lassan rájön, hogy a tenger helyett az ölében ülő fiatal lányt figyeli. Genova tekintetét óvatosan a brazilra vezeti, majd amikor realizálja, hogy a férfi is őt nézi, végre nem kapja el kékes pillantását a sötét szempárról. Mozdulatlanul figyelik egymást, minden porcikájukat jobban is meg akarják ismerni, talán ezért járja tekintetük a másik arcán.

   A férfi közelebb hajol, a nő viszont nem mozdul. Nem teszi meg a következő lépést a férfi felé, de nem is húzódik el. A brazil pillantásában elveszve nedvesíti be telt ajkait, mire a férfi még közelebb hajol, s a nő megérezve finom illatát, már nem ellenkezve, ő is közelebb húzódik hozzá. Kezeit a brazil mellkasára simítja, majd felnéz a nagy, sötétbarna szempárba.

   A férfi puha ajka finoman érinti a nőét, megállíthatatlan háborút kezdve. A nő az egyre hevesebbé váló csókokra válaszul halkan felsóhajt, majd hozzásimul a focista izmos mellkasához. Karjai a férfi nyaka köré fonódnak, míg a csatár kezeivel a nő fedetlen hátát simogatja. Genova ujjait a dús, sötét hajkoronába fúrja, majd még szenvedélyesebben csókolja a Tizenegyest, hogy együtt szegjék meg a némán, ám közösen tett fogadalmukat, és újra elmerüljenek a bűnös élvezetek szenvedélyes tengerében.

9. Fejezet ~ Szikra

Hola Édeseim!

Végre egy hamisítatlanul nyári szombat reggelre ébredtem, és mi más lett volna az első gondolatom, ha nem Ti és az új rész?! :) Hál' Istennek egy "ínycsiklandó" kémia dolgozattal lezárult az év nálunk, így a jövő hét egy nagy Hawaii lesz az iskola falain belül, sajnos... 

Na, de a lényeg, hogy egy új résszel ünnepelhetjük, hogy lassan vége az iskolának, beköszöntött a nyár, Június van... :)

Jó olvasást a 9. fejezethez! ♥

Csókollak Titeket,

Adriana

The man

Genova

Barcelona

Kanárisárga ruháját combjához szorítva, kiszáll az autóból, és felnézve a stadionra, ellép az indulni készülő járműtől. Táskáját jobb kezében szorongatva lép be a légkondicionálótól kellemes hűvösségű előcsarnokba, majd a kétoldalt felfutó üveglépcsők között húzódó recepciós pulthoz sétál.

– Neymar Juniorhoz jöttem, az épületben vár. – veszi le a napszemüvegét, és táskáját felemelve a pultra, rendezi légzését, amíg a pult másik oldalán ülő nő a számítógépén olvas valamit.

– Igen, ezen a lépcsőn kell felmenni, majd forduljon balra, és a folyosó végén menjen fel a lifttel a legfölső emeletre! – mutat a nő a bal oldali lépcsősorra, majd mosolyogva biccent, amikor Genova gyorsan megköszöni a segítségét.

Nap barnította, hosszú lábait sietősen szedi az átlátszatlan üvegből készült lépcsőfokokon, majd a liftnél mindössze néhány pillanatot várva, belép a kis helyiségbe, majd megnyomja a legmagasabban lévő gombot, és haját megigazítva vár, amíg el nem éri a céljául kitűzött emeletet. Amikor kilép az ezüstszínű felvonóból, azonnal megpillantja a hófehér falnak támaszkodó focistát.

– Már várnak! ­– int a „Bartomeu” névvel címkézett kétszárnyú ajtóra. Kinyitja, majd előreengedi a nőt. A kis helyiségben egy vörös hajú titkárnő ül, papírokat töltöget éppen ki.

Lenyomva az újabb, nagy ajtó fémkilincsét, bejutnak a hatalmas irodába. A szoba távolabbi sarkában egy terebélyes, mahagóni íróasztal áll, mögötte pedig egy őszülő, ötvenes éveinek elején járó férfi ül. Fel sem nézve papírjaiból, int az előtte álló, két, sötétbarna bőrfotelre, amiben helyet foglal a két érkező. Kínos csendben ülnek, míg az elnök tovább bújja a papírjait. Genova szétnéz a krémszínű falakkal színesített, szinte csak sötétbarna bútorokból álló helyiségben, majd tekintetét a tőlük nem messze húzódó tengerre függeszti, melytől mindössze egy üvegfal és néhány utca választja el.

– Josep Bartomeu vagyok! – áll fel végül az idősödő férfi, és öltönyét összefogva maga előtt, kezet ráz a két vendégével. – Miről szeretnének beszélni velem?

Neymar szólal meg végül, miután visszaültek a saját helyükre. Amíg nagy vonalakban felvázolja a helyzetet, a klub elnöke leemeli szemüvegét az orráról, és felemel egy újságot.

 Genova messziről látja a szalagcímet, ahol meg van az újság hajtva.

– Olvastam. – közli a férfi teljes nyugodtsággal, amikor az általa képviselt focicsapat fiatal csatárja mondandója végéhez ér. – Még szerencse, hogy sok kapcsolatom van, nem igaz? – kérdezi arrogáns hangnemben, amitől Genova már legszívesebben fejbe vágná a férfit az asztalán álló Buddha szoborral. – Ismerem az újságot forgalmazó cég vezetőjét, egy telefonnal el is van az ügy rendezve. Holnapra már nem lesz kapható ennek a szennynek a heti kiadása. Az internetről is törölni fogják a cikkeket, ezt garantálom.

Csöndesen lépnek ki a napfényben úszó utcára. A katalán főváros élettel teli hangja körülöleli a két fiatalt, akik magányba burkolódzva állnak egymás mellett, várva, hogy egy varázsütésre minden helyrerázódjon, és a szürkévé vált mindennapokat valami apró szépség megszínesítse. Maguk sem tudják, mit várnak, csak állnak, s az égre emelt tekintettel fohászkodnak egy felsőbbrendű lényhez, adjon nekik erőt, kitartást. Bármit, amivel kitörhetnek ebből a fájdalmas világból.

A nő óvatosan beül a sportautóba, és amíg a mellette ülő tekintetét a sugárút száraz betonjára szegezi, ő az impozáns épületeket illeti figyelmével. Most tudatosul benne egy kérdés. Amikor oly’ reménytelien érkezett Barcelonába, a tenger és napfény városába, csodálta ezeket az égbetörő, díszes építményeket, melyekre ma már csak úgy tekint, mint egyszerű, emberi kezek által emelt épületekre. Eltűnt körüle az érzés, amely nem hagyta nyugodni. Az az érzés, amely által festeni, rajzolni akar,t megörökíteni mindent, amit tud ebben a varázslatos metropoliszban. Most mégsem érezte már ezt. Valahol ott pislákolt a parázs a lelke mélyén, láthatatlanul minden szem számára, s a lagúnák kövekkel kevert színét idéző tekintetéből is hasonlóképp veszett ki a tűz. Úgy érezte, mintha ott sem lenne már. Vágyott a magányra, hátha akkor felélesztheti magában a vágyat az alkotásra.

Cobertor

De belépve, egyedül, magányosan a lakásába, akár akarja, akár nem, nem tud élettel telve, alkotásra éhezve a sarokba állított festőállványra. A hófehér vászon ott áll, csak rá várva, mégsem tud szabadulni baljós érzéseitől. Aztán kezeit emeli felé, és végigsimít az érdes anyagon. Szemeit lehunyva, közelebb hajol az állványhoz, s kellemes borzongással szippantja tüdejébe a vászon egyedi illatát, amelyről neki az alkotás egyénisége jutott eszébe mindig is. Talán tudna még alkotni, olyat, amelyre segítségként tekint a mindennapokban? Ezt egyféleképpen tudhatja meg.

Ecsetet szorít vékony ujjai közé.

Szürke vonások a szőttes kifeszített anyagán. Egy egyszerű vonal, mely mégis oly’ könnyedén ér véget, ahogyan a vászonra került. Újabb árnyalatok, kékek, türkizesek, egészen világos égszínűek, s hosszú pillanatokkal mintha egy végtelenül nyugodt óceán hullámzását szemléltetnék. Ő csak áll ott, szemét becsukva koncentrál. Érzi, ahogy a hófehér homok lábujjai közé szóródik, ahogy a tengeri levegő hajába kapva frissíti fel, ahogy a sós levegő illata kellemes érzéssel kúszik orrába. Mikor újra kinyitja szemeit, tudja, fellángolt a parázs, s egy apró szikra kellett csak, hogy felélessze benne minden vágyát, melyek régen mindennapjainak fontos részét képezték. Sietve, szinte már kapkodva fest. Fél, nehogy az érzés elmúljon, és visszacsöppenjen a félhomályba borult nappali hideg padlójára. Lassan egy homokos tengerpart rajzolódik ki a vásznon, körülölelve egy képzeletbeli óceánnal, pálmafákkal fedve. Itt olyan békés.

* * *

Neymar

Barcelona

Napok telnek el, s a cikk körüli felhajtás csak nem csillapodik. Megint megkésve érkezik az edzésre, mégsem siet. Már belefáradt abba, hogy kétségek között vergődve éli mindennapjait, és úgy érzi, percről percre csak elhanyagoltabb személlyé válik azok mellett, akik eddig még foglalkoztak is vele. Elkeserítő érzés öleli körül, amikor kilép az üres fűre. A nagy reflektorok bevilágítják a pályát, még sincsen itt senki. Órájára néz, s az jól mutatja, órákkal ezelőtt véget ért már a tréning. Felsóhajt, és kezében forgatott focilabdáját maga mellé ejtve, leül a kellemesen hideg fűre. Fejét hátravetve próbál minden gondolatot kizárni az elméjéből. Kell egy kis szabadság. Fullasztóvá vált itt, minden fontos dologtól távol, és bár eddig azt hitte, a focival halhatatlanná válik, ez a gondolat tovaszállt az első problémákkal, amikor leküzdötte azokat. 

Other side of love

A labdára néz, s eltökélten felnyomva magát a fűről, lábra áll. Pillanatok kellenek csak, hogy szívverése őrült tempóra gyorsuljon, hogy figyelme csak a fehér tárgyra összpontosuljon. Izmai megfeszülnek, teste elrugaszkodik a földtől, s kitartóan kergeti, lábaival maga előtt rugdosva a kerek játékot.

Cselek, csavarok, mély lélegzet, s egy mindennél nagyobb rúgás. A labda kellemesen sercegve ütközik az őt visszatartó, hófehér hálóval.

Térdre ereszkedve, elterül a pálya kellős közepén, és a reflektorok által szétvetülő fénycsóvák között a vörösen sejlő, csillagok millióival borított eget kezdi fixírozni. Földöntúli nyugalom szállja meg. Úgy érzi, itt tudna maradni örökre, bezárva, egyedül, egy labdával, mindössze. Úgy érzi, ennyi is elég lenne a boldogsághoz.

A fényt erősen kibocsájtó lámpák egymás után alszanak el. Szemeit lehunyja, élvezi a város zaját, a langyos, nyári szellőt, a távolinak ható élet minden jelét. Sötétben zavaros mozdulatokkal áll fel, s elindul az öltözőket rejtő folyosó felé. A falra függesztett képeket megvilágító spotlámpák sejtelmes félhomályba vonják a folyosókat, a lépcsők fokait megvilágító, halovány lámpák fényében pedig megcsillannak cipőjének fémből készült stoplijai.

Belép a sötét öltözőbe, és feloltja a villanyt. Minden kitakarítva, valószínűleg mostanáig dolgozott itt néhány ember, hogy rendet varázsoljon a helyiségben. Egyedül az ő padja áll érintetlenül, szanaszét hajigált dolgaival, fekete sporttáskája körül. Leveszi ruháit, és beáll a forró zuhany alá. Csupán rövidke percekig élvezi csak a forró víz kényeztetését, felöltözve már kifelé is tart a lassan bezáró létesítményből. Beül éjfekete sportautójába, s kényelmes sportcipőbe bújtatott lábát a gázpedálra helyezi. Ujjaival végigsimít az igényesen kialakított bőrkormányon, majd beindítja az autót, és kilő a meleg, spanyol éjszakába.

Úgy hiszi, órákig vezet, mígnem egy tábla jelzi, a Barcelona melletti dombság környezetvédelmi területére hajtott, melyen egy hosszú országút vezet egészen a távoli Madridig. Percekkel később megáll, és kiszáll az autóból. Egy sötétbe burkolódzó, kopár fennsíkon áll, előtte terül el a katalán főváros, narancsosan izzó ékkőként a tengerparton. Autójának támaszkodva figyeli a hatalmas város remegő fényeit, a még mindig izzó utcákat, házakat, a kihalt tengerpartot, s a mögötte végtelennek hatóan elterülő tengert. Gondolatai elkalandoznak, filozofikus fogalmak lepik el elméjét. 

Feel again

Mindenen hosszasan gondolkodik, s végre biztonságban érzi magát ezen az Isten háta mögötti, szikes, néhol kiszáradó félben lévő bokrokkal díszített tájon állva. Előtte van ugyan a város, melyben él, de úgy, mint ahogy néha a művész is vet egy-két apró pillantást készülő művére távolabbról, úgy ő is így szemléli otthonát. Pillantásával a végtelennek ható sugárutakat fürkészi, ahol az autók még most is fáradhatatlanul kúsznak el, fénycsóvákká mosódva, mindössze. A kisebb utcákban alig ég egy-két lámpa elvétve, itt csöndesen borul az éjszaka a városra. Hátra fordul, és autójába ülve, visszaszáguld a városba.

Megáll a sötétbevont ház előtt. Belép a szellőzni nyitva hagyott bejárati kapun, és meg sem áll a liftig. Kezeit zsebe mélyére mélyesztve várja, hogy a fotocellás ajtó fölötti számlapon váltakozó, piros számok elérjék a hatos szintet, majd amikor a várt szám feltűnik a sötét felületen, és az ajtók szétnyílva előtte, elengedik, kilép a sötét folyosóra, és a bal oldali ajtó felé lép. Rásimítja érdes kezét a hideg gombkilincsre, majd amikor az enged a nyitási kísérletnek, belép a sötétbe burkolódzó lakásba. A folyosó végén sejlik csak egy kis fény, a nappaliból kivetődve a bejárattól nem messze, a márványpadlóra.

A férfi belép a nappaliba, csöndesen, nehogy felébressze a kanapén alvó nőt. Megáll előtte, és szétnéz a szobában. Csak a helyiség sarkában álló állólámpa világít haloványan, de még így is érzi a hígító és festék szúrós szagát. Egy frissen elkészült festmény áll a szobában álló festőállványon. Neymar finoman felemelve az aló nőt, beviszi a hálószobába, és lerakja a bevetett ágyra. Ráhajtja az ágy végében elterülő takarót, és percekig hallgatja a nyugodt szuszogást, melyet a nő generál, alvás közbeni levegővételeivel.

Figyeli nyugodt arcvonásait. Többször is felteszi magának a kérdést, miért jött ide, miközben a nő finom vonásait kémleli. Telt ajkait, puha bőrét, meg-megrebbenő, éjfekete szempilláit, melyek alatt egy szürkésen csillogó, kék szempár bújik meg. Feláll, és kinyitja a nő szekrényét. Leemeli a felső polcra helyezett bőröndöt, és belepakolja a nő legtöbb lenge, nyári ruháját, s a többi szükséges dologról is gondoskodik.

– Mit csinálsz? – hall meg egy erőtlen hangon a háta mögül fél órával később. Éppen egy pár tűsarkút tesz be az utazótáskába. Amikor megfordul, Genova néz vissza rá, álmos tekintete kérdőn pásztázza a táskákat, és a pakoló férfit.

– Elutazunk. – húzza halovány félmosolyra ajkait a focista, és visszafordul a nő ékszereihez, hogy eltegyen néhányat egy kipárnázott dobozba.

–Hova? – ül fel halkan nyögdécselve az olasz nő, majd mint egy macska, kecsesen kinyújtóztatja vékony karjait és hosszú lábait.

– Valahova. Messzire. – sóhajt fel a férfi, és behúzza az utolsó, kitömött bőrönd cipzárját is, majd a szoba ajtaja mellé állítja. – Pár napra el kell tűnnünk innen, Genova.

A nő ijedten mered a férfira, a nő elméjébe azonnal Diego Equles arca kúszik be, s a gondolat, hogy az üzletember megtalálta őket, és el fog jönni a nőért.

– Ne ijedj meg, csak kell a kikapcsolódás. – von vállat a csatár, majd elfordul, és kibámul a nagy ablakon. Figyeli a város narancsosan játszó fényeit. – Gondoltam, te is szívesebben jössz el innen kicsit, minthogy visszaülj az iskolapadba.

– Igazad van. – dünnyög a nő, majd feláll, és ásítva egyet, kimegy a konyhába. – Mikor indulunk?

– Fél órán belül. – érkezik a válasz a szobából.

A nő előveszi a kávésüveget, majd elkezd egy jó adag feketekávét lefőzni. – Akkor főzök egy kávét. Kell majd. – motyogja, és rátámaszkodva a pultra, lehunyja egy pillanatra szemeit. Mindegy hova, csak el innen.