11. Fejezet ~ Visszajött

Hola Drágáim!

Annyira sajnálom, hogy nem volt lehetőségem publikálni a soron következő fejezetet! Az egész hétvége egy nagy "mess" most nálunk, így is csak este 10-kor estem haza, majd hajnalban keltem, mert bűntudatom volt. 

De most ez el is múlt, hiszen itt van a történet 1. fejezete! Nagyon vártam már, hogy megoszthassam veletek, és szerintem ha elolvastátok, meg is fogjátok érteni. Azt kell, hogy mondjam, ebben a részben ezernyi érzelem, mozzanat találkozik, és súrlódásmentesen folynak is tovább. :)

Egy másik dolog, hogy lassan elérjük a 4000 oldalmegjelenítést, már 7-en vagyunk, és nem lehetek elég hálás a kedves kommentekért, amiket kapok Tőletek! ♥

Jó olvasást!

Csókollak Titeket,

Adriana

Heartbeat song

Genova

Kajmán-szigetek

A Nap kíváncsi sugarai finoman cirógatják puha arcát, amikor kora reggel felébred. Óvatosan felnéz a szorosan őt ölelő férfira, majd fejét óvatosan visszahelyezi az egyenletesen fel, s le emelkedő, izmos mellkasra. Lábát a focista combja köré fűzi, majd pillantása az ismerős szoba felmérése után a lágyan hullámzó tengeren nyugszik meg, figyelve a hullámok fehér fodrai között csillogó vízrengeteget.

Finoman, nehogy felébressze Neymart, kicsusszan az ágyból, majd felöltözik, és a halkan becsukva maga mögött a szoba ajtaját, a konyhába megy. Előkészíti a reggelit, majd egy szál cigarettával és egy nagy bögre forró kávéval a kezében leül a terasz széles lépcsőjére. Kortyol egyet a koffeinből, majd ajkai közé szorítja a cigit, és meggyújtja. Hosszú perceken keresztül figyeli a tőle nem messze hullámzó óceánt, s miközben mély slukkokat szív a nikotinos anyagból, rájön, talán örökre itt tudna maradni. Fél visszamenni Barcelonába, hiszen a katalán városban minden valószínűség szerint továbbra is cikkeznek majd a botránnyá kerekedett ügyről. Jobb lenne nem visszamenni.

– Szia. – nyom egy finom puszit a nő háta mögé leguggoló csatár Genova hajára, majd feláll, hogy leüljön az asztalhoz. A nő s csatlakozik, s egy szelet kenyér elfogyasztása után újabb adag kávét tölt magának.

– Mikor indul a gép? – utal a fiatal nő arra, hogy nemsokára érkezik értük az autó, amely kiviszi majd őket a reptérre.

– Kora délután. – ad rövidke választ a férfi, majd felsóhajt. – Már úgy érzem, haza sem szeretnék menni.

– Talán a strandröplabdában is jó vagy. – mosolyodik el a nő finoman, aztán komolyabbá válnak gyönyörű vonásai. – Én is sokat gondolkoztam ezen.

Együtt mennek be összepakolni, s amíg a házban szanaszét heverő holmijaikat dobálják a bőröndjeikbe, szótlanok maradnak végig. Nem érzik szükségét a szavaknak. Mindketten úgy hiszik, ez most egy olyan óra, amikor nem fojthatják meg a másikat a jelenlétük hangos kifejezésével. Ők sem vágynak másra, csak csöndre, ha pedig beszélgetést kezdeményeznek, a végeredmény egy rövid, egyszavas válaszokkal letudott, silány bájcsevej. Bár az olasz nő fejében egy cipő elrakása közben megfordul, hogy az ő bájcsevejeik sokkal inkább ijesztően valóságosak, ridegek, mint azok, amik azért születtek, hogy a két társalgó jó véleményt alkothasson a másikról.

* * *

Genova

Barcelona

A gép egy óvatos rántással ér földet, ezzel kizökkentve a telefonján zenét hallgató olasz nőt merengéséből. Amíg a mellette helyet foglaló férfi ébredezik, fehér táskájába rejti telefonját és fülesét, majd kikapcsolva az övét, távozásra készen megáll az ülések közti folyosón. A focista is feláll, majd előveszik fekete napszemüvegeiket, és lesétálnak a gép mellé tolt lépcsősoron.

Csöndben lépnek ki a barcelonai repülőtér légkondicionált, üvegfalú váróterméből, s az útközben kezükbe nyomott prospektusaikat arcuk elé emelve próbálják kivédeni az arcukba villogó vakuk vakító fehérségét. A nő kétségbeesetten kapaszkodik vékony ujjaival a brazil férfi izmos karjába, közben egyetlen bőröndjét maga után ráncigálva, imádkozik, hogy épségben eljussanak a focista rájuk várakozó, éjfekete Audijához.

Néhány kitartó újságíró nemcsak az autót állja körbe, hanem pár méteren még fut is a jármű után, aminek nagy nehézségek árán sikerül kikeverednie az újságírók, fotósok, riporterek összecsődült tömegéből. Neymar görcsösen szorítja a kormányt, közben tekintetét mereven a gyorsforgalmi bekötőút világos aszfaltburkolatára szegezi. A nő telt ajkait szólásra nyitja, ám a keresett szavak csak nem jönnek ki azon, így csalódottan visszacsukja. Szeme sarkából figyeli a focistát, majd amikor az jobb kezét a váltón pihenteti, óvatosan törékeny kezei közé fogja, majd végigsimít a puha, kreolos bőrön. A férfi izmai egy pillanatra megfeszülnek az érzéki érintéstől, majd ellazulnak, és a nő is megnyugszik. A következő piros lámpánál azonban a férfi elhúzza a kezét, és visszahelyezi a sebváltóra, majd megint felveszi előző, feszült testtartását.

A nő kinyitja az autó ajtaját, majd miután kinézett a hatalmas épületre, egy pillanatra visszafordul. Neymar kezét a nő puha arcára simítja, majd közelebb hajol, és megcsókolja Genovát. A nő heves szívveréssel száll ki az autóból, majd kiveszi a bőröndjét, és még néhány hosszú pillanatig az éppen elszáguldó autó után néz, érezve száján a brazil ajkainak puha érintését.

Belépve az épület előcsarnokába, csak egy pillantást vet a portás felé, akinek sötétzöld tekintete óvatosan vándorol a pult szélére helyezett napilapok felé, összeegyeztetve a nő arcvonásait azzal a képpel, amelyet a hírlapok címlapján lát, majd inkább elfordul a számítógépe felé.

Never close your eyes

Óvatosan helyezi hosszú ujjait az ajtót nyitó kilincsre, ám a nyílászáró könnyedén megadja magát, jelezve, hogy nyitva volt. Szíve pillanatok alatt egyre hevesebben kezd verni, pulzusa az egekbe szökik. Biztos volt benne, hogy bezárta az ajtót, amikor tíz nappal ezelőtt Neymar érte jött, és elmentek a Karib-tenger egyik apró szigetére, nyaralni. Kiszáradt ajkait benedvesítve tárja ki az ajtót, s lép be a rejtelmes csöndbe burkolódzó lakásba. Az előszobában semmi furcsát nem észlel, ahogyan a konyhában sem, de a nappaliba lépve, az elé terülő látványtól a düh könnyei gyűlnek szemébe.

A sötét fapadlón papírok hevernek szanaszét, meggyűrődve, összetaposva. Számlák, jegyzetek, könyvek befizetési csekkjei. A szekrények fiókjai kihúzva, de semmilyen érték nem hiányzik belőlük. Ott fénylik a földön a nő aranyszínű Michael Kors órája, nem messze tőle, a szőnyegen pedig egy gyűrűje értékes gyémánttal díszítve. Belép, és torkában kaparó érzéssel vezeti tekintetét a falról levert, összevágott, szétszaggatott képekre. Mindegyik egytől egyig tönkre lett téve, a Barcelona látképét viselő érdes vászonagyagot valaki nagy élvezettel szaggatta szét, majd szórta szét a földön. A nő ellépked a padlóra hullott, megszáradt festékdarabok mellett, melyek valaha az általa oly’ sokáig készített képek vásznain álltak.

Leteszi a táskáját az üvegasztalról lesodort, összetört váza maradványai mellé, majd könnyes arccal járja körbe a lakást. Semmi sem hiányzik, mégis azt kívánja, bárcsak inkább az órát, az ékszereket vitték volna el, s ne tették volna tönkre a felbecsülhetetlen eszmei értékkel bíró képeket. Nem érdekli az sem, hogy a szobáját fehér tollak százai borítják, melyek a drága, sötétszürke, összetépdesett selyemtakaróból származnak.

Hátra sem nézve dobál össze néhány tiszta ruhát egy táskába, majd a telefonját füléhez szorítva rendel egy taxit, és leliftezik a földszintre. Rá sem néz az őt fixírozó portásra, csak kilöki maga előtt az épület hatalmas, sötétbarna fakapuját, és beül a rá várakozó, sárga taxiba. Bediktálja egyetlen barátnője címét, majd hátradőlve figyeli a mellette egyre gyorsabban elsuhanó nagyváros képét.

Félve csönget a közepes méretű kertes ház kovácsoltvas kapuja előtt állva, majd száját belülről harapdálva várja, hogy az itt lakó nő ajtót nyisson. Florentina meglepődve tárja ki az alig öt lépésnyire álló bejárati ajtót, majd lelépked a fehér lépcsőkön, és elsétál a kapuig a kőből kirakott ösvényen.

– Baj van, Gen? – vonja fel szépen ívelt szemöldökét, majd kinyitja a kaput az olasz nő előtt.

Genova sós könnyeivel csíkozott arccal borul egyetlen barátnője karjaiba, majd megnyugvást remélve fúrja nedves arcát a nő puha, illatos hajába.

Florentina átkarolva vezeti be őt az otthonos lakásba, majd leülteti a tágas nappali krémszínű kanapéjára. Genova csak egy nagy pohár vizet kért, ám a másik olasz két bögre gőzölgő teával tér vissza. Kérdésére, hogy mi történt, Genova csak egy esdeklő pillantással tudatja vele, hogy később mindent elmond, majd más vizekre tereli a beszélgetést.

– Kivel élsz itt? – néz körbe a helyiségben, amelynek világos almazöld falain több képről is egyedül Florentina köszön vissza egy férfival.

– A vőlegényemmel, Daniellel. – adja a gyors választ, majd elpirulva szegi le a fejét, és az ujján körbefutó, visszafogott ezüstgyűrűt kezdi csavargatni.

– Tényleg? – mosolyodik el Genova, majd attól a pillanattól kezdve a beszélgetés már sokkal kellemesebb.

A fiatal nő megtudja, hogy Florentina és Daniel, a francia mérnökhallgató a nyár végén szeretnének esküdni, Provence egy apró templomában, ahol David szülei is egybekeltek, és ahol a férfit megkeresztelték. A nő lelkében enyhe irigykedéssel hallgatja, ahogy barátnője mesél arról, hány gyereket szeretne, vagy ahogy lelkendezve mutogatja az esküvői ruhájának a képét. Genova pedig mosolyogva nyugtázza, hogy Florentina meseszép ruhába bújva fog oltár elé állni, és elhessegeti a vállán ülő kisördögöt, hogy teljes mértékben együtt tudjon örülni a másik olasz nővel.

* * *

Az alkonyodó ég alatt egy vékony nő száll ki a sárga taxiból, majd néhány eurót a sofőrnek odanyújtva, táskájával a kezében, belép a meleg levegőről a hűvös előcsarnokba. Összehúzza magán vékony pulóverét, ezzel is melegen tartva kivágott pólója által szabadon hagyott vállát, majd felmegy a legfelső emeletre. Hálát ad az égnek - és Matíasnak –, amiért a portugál férfi néhány napja eljött a nő lakására, rendet tett, és egy új zárat is beszereltetett a régi helyett.

Benyit a lakásba, és lerakja a táskáját a fal mellé. Egy pillantást vet a nappaliba, ahol a kanapé sarkán kívül nem sokat lát, de megnyugodva konstatálja, hogy nincsenek üvegszilánkok, papírok, és széttépdesett vászon fecnik szanaszét a padlón.

Kulcscsomóját hangos csörgéssel ejti a pultsziget világos gránitlapjára, majd a hűtőhöz lép, és kivesz egy doboz narancselvet az ajtóra erősített üvegtárolóból. Egy nagy pohárba tölti kedvenc gyümölcsének levét, majd néha belekortyolva a hűsítő italba, a pultra helyezett gyümölcsöstál fölé hajol, és elkezdi a rosszabb állapotú citrusféléket kiválogatni.

Battlefield

Lépések zaját hallja maga mögött. Nyugalmát azonnal elűzi az előbb hallott motoszkálás, amely most abbamaradt egy pillanatra. Túlságosan is fél felnézni. Remegő kezében még erősebben szorítja a poharat, ujjainak hegye elfehéredve öleli körül az üveg jeges felületét. Megmerevedik, majd elfordul az ajtó felől. Jobbnak látja nem látni, ki az, aki megint betört hozzá.

Érzi, hogy itt van. Szinte már kapkodja a levegőt, pulzusa az egekbe szökik. Oldala szúr a rendszertelen levegővételektől, most mégsem foglalkozik vele. Szemeit lehunyja egy röpke pillanatra, de meghallva nemkívánatos látogatójának ismerősen csengő hangját, azonnal felnyitja őket.

– Hát újra látlak, Genova! – Újabb léptek, közelebb jutva a nő felé. – Már azt hittem, soha nem talállak meg, de lám, itt vagyok. – A férfi mély hangja már-már annyira nyugodt, hogy Genova fejében futólag kialakul egy gondolat, amelyben a látogató beszédstílusát a vihar előtti csöndhöz viszonyítja. – Mit gondoltál? Hogy elmenekülhetsz előlem? Hogy elbújhatsz, és nem derül ki soha semmi sem a kapcsolatunkból? – A középkorú férfi következő szavai a nő mögül közvetlenül érkeznek, s érzi a leheletét a vállán, ahogy közelebb hajol hozzá. – Megvagy! – A nő erőtlen ujjai közül kicsúszva hangos csattanással éri a földet a narancslevet tartalmazó üvegpohár, majd millió apró szilánkra törve szóródik szét a konyha tükörsima, mahagóni színű márványkövén.