12. Fejezet ~ Ridegség

Hola Drágáim!

Mintha az égiek megérezték volna, hogy kicsit jobb idő is lehetne, végre egy picit kisütött a Nap, és hogy én is felvidíthassalak benneteket, elhoztam a blog 12. fejezetét! :)

Már alig vártam, hogy megoszthassam veletek, és Ti is olvashassátok, ezért most nem is húzom tovább a dolgokat, olvassátok sok szeretettel! 

Egy mondatot megérnek a végtelenül kedves kommentek az előző rész végén! El sem tudjátok hinni, mennyire jól esik néhány mondat nekem, miután sok munka árán elétek tárhatom az írásomat! Köszönöm! ♥

Csókollak Titeket,

Adriana

Back from the Dead

Genova

Barcelona

Durván löki a padlót borító, hófehér szőnyegre a nőt, majd vékony karjait a földre szorítva, erőszakosan kezdi nyakát csókolgatni. A nő kétségbeesetten kiáltozik, mígnem a rajta fekvő férfi egy erős ütéssel a szájára, elhallgattatja. Kapálózni próbál, lábaival próbálja a férfit minél jobban megrúgni, ám ez csak időpocsékolásnak tűnik. Gyomra hányingert keltve fordul fel, amikor megérzi a férfi márkás, ám annál büdösebb kölnijét a bőrén. Diego letépi a nő vékony testéről a fehér blúzt, majd elhajítja a szobában valamerre, és a fekete nadrágot is leráncigálja a sírástól szinte már fuldokló Genova vékony, hosszú lábairól.

– Ne, kérlek, ne! – kiált fel a nő, amikor a spanyol férfi leveszi ruháit, és lerántja a fiatal olaszról a bugyiját. A fehér, csipkés anyag nem messze tőlük landol a földön.

A nő sikolya tölti be a lakást, amikor Diego durván beléhatol, s erős lökésekkel hajtja magát a kiteljesülés felé. A nő még ennél is jobban próbál ellenkezni, de hasában érzett fájdalma, amely mintha szétrobbanni készülő testére hívná fel a figyelmet, eltántorítja. Végül visszahanyatlik a szőnyegre, s hangtalanul engedi útjára arcán végigszánkázó könnyeit. Az idősödő férfi hamar eljut a csúcsra, majd nemtörődöm módon félrelöki a kíntól mozogni sem képes nőt, felöltözik, és mielőtt kilép a lakásból, visszanéz.

– Itt van vége, Drágám! – néz a földön fekvő nőre, majd felemeli a fejét. – Nem kellesz többé. Silányul teljesítesz.

Amint bevágódik az ajtó, a nő torkában képződött gombóc az egyre több könny elvesztésével tűnik el, s órákkal később végül feltornázza magát ülő helyzetbe, és a dohányzóasztal üveglapjára helyezett telefonjáért nyúl.

– Neymar! – suttogja, amikor az éjszaka közepén álmosan szól bele a telefonba a focista. – Segíts!

– Genova! – a férfi hangja azonnal éberré válik. – Mit történt? Jól vagy?

– Itt járt… és… – nőbe saját könnyi fojtják bele a szavakat. – És… Neymar!

– Húsz perc, és ott vagyok. – vág közbe a brazil, majd le is csapja a telefont.

Visszazuhan a padlóra, s sós könnyeitől homályos látását az erkély üvegajtajára szegezi. A csillagokat nézi. Olyan távoliak, olyan valótlanok, mégis mennyi erejük van, hogy évmilliók óta töretlenül világítanak. Szemeit lehunyja, s a gimnáziumi éveiben tanult fizika órákra emlékszik vissza. 

Mindig érdeklődéssel hallgatta, ahogy a tanár arról mesélt, mekkora is a világegyetem. Egy egy apró csillag, amely minden éjszaka ugyanott világít, talán már évezredek óta szétrobbant, mégis, még most is látni a fényét. Olyan múlandó, mégis olyan örökké tartónak tűnő dolog. Azt hinnénk, hogy amíg világ a világ, amíg az egész univerzum meg nem semmisül, ezek az apró, remegő pontok az égen fényüket felénk sugározva tündökölnek, örökké létezhetnek. De mégsem, hiszen elég egyetlen másik, Naphoz hasonló bolygó, s ezek a fényes foltok letűnnek az égi tengerről, az örök időkre.

Coming home

Kinyílik az ajtó, s belép rajta valaki. Sietősen csapja be maga után a nyílászárót, majd egyenesen a hálószobába menne. A brazil lép be a nappaliba, de Genovának meg sem kell szólalnia, a férfi észreveszi. Odaszalad hozzá, majd letérdel mellé, és felöltözteti. Óvatosan felemeli, és a fürdőszobába viszi. Teleengedi a kádat forró vízzel, sebtében belelocsol néhány illatos illóolajat, aztán visszafordul a vécé lehajtott tetején gubbasztó nő felé, s leguggol elé.

– Most már minden rendben van. – suttogja, s letörli a nő elmaszatolódott sminkjétől feketéllő könnycseppeket, amelyek vékony csíkokban folynak alá a puha arcon.

– Annyira fáj. – suttogja megtörten zokogva az olasz, s belekapaszkodik az őt magához ölelő férfi puha, illatos pólójába. Hosszú percekig ülnek így, mégis olyan megnyugtató Genova számára a csönd, s a víz csobogásának hangja.

– Tudom. – mondja a férfi halkan, közben keze ökölbe szorul a nő derekát elengedve. – De ezért még megfizet.

– Ne! – kiált fel a nő, majd halkabban folytatja. – Nem akarom őt újra viszontlátni. Azt sem akarom, hogy téged, vagy Matíast, vagy bárkit bántson, érted? Én nem vagyok neki elég jó… – idézi elmélázva a nem is rég még annyira szeretett, rajongott férfi szavait.

A férfi teste megfeszül, mindkét kezét ökölbe szorítja. – Kész a fürdőd. – suttogja hangjában alig észrevehető, arrogáns éllel, majd feláll, sarkon fordul, és egyedül hagyja a nőt. Genova nagy fájdalmak árán tud csak beleülni a csordultig teleengedett kádba, majd nem foglalkozva hajával, ujján csillogó gyűrűjével, nyakig elmerül a habos, forró vízben.

Talán erre volt szüksége. Egy akkora pofonra az élettől, ami megtanította neki, hogy kiben bízhat, s kiben nem. Fájt a tudat, hogy mivel nő, mivel gyengébb, ezt megtehették vele, de fájt a tudat, hogy ezt olyas valaki tette, akiről azt hitte, szereti. De nem, Diegónak csak egy fiatal nő kellett, akivel elszórakozhat, amikor csak kedve tartja, majd hazarohanhat a gyerekeit nevelő feleségéhez. Undorodva törli magát szárazra egy fehér törölközővel, melybe piros vér ivódik a combja belső felét megtörölve.

Hátrasimítja arcába hulló, hullámos tincseit, majd a fürdőszobaszekrény fiókjában kezd keresni egy ismerős, hófehér dobozt. Végül egészen hátulra rejtve találja meg, s végighúzza ujjait a kidomborodó feliraton. Feltépi a csomagolást, s tenyerébe nyom egy eseményutáni tablettát. A fehér pirula nehezen csúszik le a torkán. Félve, bűnösnek érezve magát néz rá ijedten visszameredő tükörképére. Legszívesebben üvöltene, addig, amíg minden vele történt rossz kitörlődik a lelkéből.

A mosdókagyló szélén támaszkodva, csukott szemmel fohászkodik segítségért. Tüdejét ólomsúllyal nyomó könnyek szöknek szemébe, majd vékony csíkokban peregnek le puha arcán. Egyre több sós, csillogó könnycsepp, de a fájdalom mégsem múlik. Lomhán kap mellkasához, vékony ujjait kulcscsontjára nyomja, s próbálja enyhíteni a szúró fájdalmat.

Már nem tudja, mi történik vele. Fáj minden tagja, s ahogy múlik az idő, lassan, gyötrelmesen, a fizikai fájdalom enyhülni látszik, helyette viszont a lelkében tomboló kín szinte felemészti őt. Mindent megadna azért, hogy ez elmúljon. Kiáltana, mindent kiadna magából, ha helyette nyugalmat kapna. Fájdalommentes pillanatokat.

People like us

Ellöki magát a mosdókagylótól, s a konyhába megy. Megtölt egy poharat vízzel, majd széttúrva a fiók tartalmát, hosszasan keresi az ismerős, sötétkék csíkkal díszített dobozt. A fényes felületű papír hidegen érinti ujját. Kivesz belőle két szem fájdalomcsillapítót, mellé tesz még egy nagyobb kapszulát, amelyben nyugtató van, majd a pirulákat hatalmas kortyokkal nyeli le. Nyelőcsövén végigsiklik a jéghideg folyadék, majd hasában szétterülve kezdi el feloldani a vele érkező gyógyszereket.

Lefekszik a kanapéra, s a nyitott erkélyajtón keresztül a kék eget kezdi figyelni. Orrába finoman kúszik a nyár jellegzetes illata, a sós levegőben kavargó virágok, a meleg eszenciája. Szemei egyre nehezebbek, s érzi, ahogy lassan lecsukódnak, majd a jótékony sötétség elnyeli őt.

* * *

Este van, amikor felébred. Letargikus gondolatai elől az italos pult felé fordul, s egy nagy pohár vörösbort tölt magának, majd az öblös kristályt finom ujjai közé szorítva, kellemesen ízlelgeti a drága alkoholt.

Már érzi azt, amit csak egy évvel a Diegóval való megismerkedése után tapasztalt. Mintha minden pillanatban ott lebegne körülötte egy baljós gondolat, valami, ami sosem kerüli el a figyelmét, valami, ami talán újra mély pontra taszítja. Sokszor sírt hónapokkal ezelőtt, amikor éjszakánként egyedül maradt Diego lelépései után. Úgy érezte, könnycseppjei nem csak az arcán szánkáznak végig, hanem képesek elmosni a fájdalmát is. De mégis, minden alkalommal csak egyre nehezebb lett a levegővétel, a tiszta látás. Mintha beszűkült volna, s napról napra csak a rosszat látta mindenben. 

A depresszió jeleit vélték volna felfedezni a pszichológusok is, de ő inkább otthon maradt, magára zárta a lakása ajtaját, és amikor Diego újra felcsöngetett hozzá, mintha mi sem történt volna, lelkesen ugrott a karjaiba, szorította magához, és csókolta szenvedélyesen. De nem szeretettel. Fájdalmasan törölte le minden egyes alkalommal arcára fagyott könnyeit, majd visszafordult imádott férfija felé, és egy korántsem őszinte mosollyal újra és újra átnyújtotta magát, hogy sokadszorra törjék apró darabokra.

Piece by piece

 Fejét fáradtan veti a fehér kanapé oldalának, majd lábait kinyújtóztatja a hosszú szőrű szőnyegen. Kiissza a kezében lévő második borosüvegből a méregdrága, olasz nedűt, majd elengedve a hűvös üveg sötét nyakát, beletúr csapzott hajába. Legszívesebben megint mindent maga mögött hagyva elmenekülne messzire, kétszer messzebbre, mint ahonnan Sevillából jutott. Olyan messze menne Barcelonából, ahol senki nem ismeri.

Még legrosszabb napjaiban is vele tartó arrogáns szarkazmusa egy gúnyos nevetést csikar ki belőle, amikor arra gondol, talán a fagyos Szibériában még nem ismeri mindenki. Feltápászkodik a földről, s a konyhába megy. Mezítelen lábait fáradtan helyezi a bárszék fémből készült lábtartójára, majd lomhán a tőle nem messze heverő pohárért és gyógyszerekért nyúl. Lehet, nem tesz túl jót, ha a borra bevesz néhány gyógyszert, de legalább kiüti magát annyira, hogy tudjon aludni.

A fájdalomcsillapítók és az egyetlen apró szem altató megteszi hatását, hiszen fél órával később már kényelmes ágyában szuszog, elmerülve a jótékony tudatlanságba.

* * *

Lábtörlőjén egy hófehér rózsa fogadja. Egy pillanatra megrémül a virág láttán, hiszen Diego is minden veszekedésük után egy rózsával lepte meg, ami viszont vörös volt, ám csúnya írásával mindig odakanyarított néhány jól hangzó sort a nő kedvenc költőitől, ezen a virágon kívül viszont semmi sincs az ajtó előtt. Óvatosan emeli fel a törékeny rózsát, majd aprót szippant annak finom illatából, s mintha megérezné, ki küldte, felsóhajtva lép vissza a lakásba.

Megígérte Florentinának, hogy ma már bemegy az egyetemre, most mégis megváltoztatja határozott döntését, és egy sms megírása után lerakja a vízzel megtöltött kristályvázát a konyhapult kemény felületére. Megtámaszkodik a világos lapon, és a magányosan illatozó rózsán nyugtatja megfáradt tekintetét.

A virágok még hosszú napokig érkeznek, s a végén a nő már rutinszerűen lép ki az ajtón, hogy a lábtörlőre helyezett fehér rózsát vázába tehesse. Ez idő alatt a házban kellemes illat terjeng, ezzel is emlékeztetve őt arra, hogy az a férfi, akitől a legkevesebb segítséget várta volna, megmentette a múltja elől, most mégsem beszél vele. A telefonja képernyőjén sorakozó nem fogadott hívások egésze tőle érkezett, s bár erős késztetést érzett rá minden áldott nap, mégsem nyitotta meg az üzeneteket, hallgatta meg a hangpostákat, mégsem hívta vissza az őt fáradhatatlanul kereső focistát. Túl nehéz lett volna, így viszont meglepően könnyen élte túl a fájdalmas pillanatokat.

Vállára helyezi fekete táskájának pántját, majd belép Barcelona egyik leghíresebb egyetemének évszázadok óta álló, ódon falai közé. Néhány perccel az óra kezdése előtt érkezik meg a XVI. századi művészettörténet óra helyszínéül szolgáló, régi előadóterembe. Kikerülve minden rászegeződő, megrovó, néhányszor sajnálkozó tekintetet, leül Florentinával közös helyükre. Maga elé veszi félig teleírt füzetét, majd nagyrészt barátnőjéről lemásolt jegyzeteit kezdi olvasgatni, tekintve, hogy a körülötte ülők mind őt figyelik a szemük sarkából.

– Végre itt is látni téged. – csapja le Florentina a táskáját Genova székétől nem messze, majd leül az olasz nő mellé. – Azt hittem, már elvesztél.

– Sajnálom. – motyogja a nő erőtlenül, próbálva a temperamentumosan hangos barátnőjét halkabb hangszínre késztetni, mivel többen is leplezetlen pofátlansággal rájuk irányítják minden figyelmüket, és várják, hátha valami használható információt elcsípnek az olasz nőről.

– Nem érdekes. – legyint végül Florentina, majd kiveszi a füzetét a táskájából, és a terembe belépő tanárra szegezi tekintetét, várva, hogy hozzákezdhessen a jegyzeteléshez.

Legalább őt nem érdekli minden átkozott részlet. – gondolja magában Genova, majd beletörődve veszett helyzetébe, inkább beletemetkezik a néma írásba, s a nap további részében leszegett tekintettel lép ki a nyári szellőtől felfrissült, ódon folyosókra.