9. Fejezet ~ Szikra

Hola Édeseim!

Végre egy hamisítatlanul nyári szombat reggelre ébredtem, és mi más lett volna az első gondolatom, ha nem Ti és az új rész?! :) Hál' Istennek egy "ínycsiklandó" kémia dolgozattal lezárult az év nálunk, így a jövő hét egy nagy Hawaii lesz az iskola falain belül, sajnos... 

Na, de a lényeg, hogy egy új résszel ünnepelhetjük, hogy lassan vége az iskolának, beköszöntött a nyár, Június van... :)

Jó olvasást a 9. fejezethez! ♥

Csókollak Titeket,

Adriana

The man

Genova

Barcelona

Kanárisárga ruháját combjához szorítva, kiszáll az autóból, és felnézve a stadionra, ellép az indulni készülő járműtől. Táskáját jobb kezében szorongatva lép be a légkondicionálótól kellemes hűvösségű előcsarnokba, majd a kétoldalt felfutó üveglépcsők között húzódó recepciós pulthoz sétál.

– Neymar Juniorhoz jöttem, az épületben vár. – veszi le a napszemüvegét, és táskáját felemelve a pultra, rendezi légzését, amíg a pult másik oldalán ülő nő a számítógépén olvas valamit.

– Igen, ezen a lépcsőn kell felmenni, majd forduljon balra, és a folyosó végén menjen fel a lifttel a legfölső emeletre! – mutat a nő a bal oldali lépcsősorra, majd mosolyogva biccent, amikor Genova gyorsan megköszöni a segítségét.

Nap barnította, hosszú lábait sietősen szedi az átlátszatlan üvegből készült lépcsőfokokon, majd a liftnél mindössze néhány pillanatot várva, belép a kis helyiségbe, majd megnyomja a legmagasabban lévő gombot, és haját megigazítva vár, amíg el nem éri a céljául kitűzött emeletet. Amikor kilép az ezüstszínű felvonóból, azonnal megpillantja a hófehér falnak támaszkodó focistát.

– Már várnak! ­– int a „Bartomeu” névvel címkézett kétszárnyú ajtóra. Kinyitja, majd előreengedi a nőt. A kis helyiségben egy vörös hajú titkárnő ül, papírokat töltöget éppen ki.

Lenyomva az újabb, nagy ajtó fémkilincsét, bejutnak a hatalmas irodába. A szoba távolabbi sarkában egy terebélyes, mahagóni íróasztal áll, mögötte pedig egy őszülő, ötvenes éveinek elején járó férfi ül. Fel sem nézve papírjaiból, int az előtte álló, két, sötétbarna bőrfotelre, amiben helyet foglal a két érkező. Kínos csendben ülnek, míg az elnök tovább bújja a papírjait. Genova szétnéz a krémszínű falakkal színesített, szinte csak sötétbarna bútorokból álló helyiségben, majd tekintetét a tőlük nem messze húzódó tengerre függeszti, melytől mindössze egy üvegfal és néhány utca választja el.

– Josep Bartomeu vagyok! – áll fel végül az idősödő férfi, és öltönyét összefogva maga előtt, kezet ráz a két vendégével. – Miről szeretnének beszélni velem?

Neymar szólal meg végül, miután visszaültek a saját helyükre. Amíg nagy vonalakban felvázolja a helyzetet, a klub elnöke leemeli szemüvegét az orráról, és felemel egy újságot.

 Genova messziről látja a szalagcímet, ahol meg van az újság hajtva.

– Olvastam. – közli a férfi teljes nyugodtsággal, amikor az általa képviselt focicsapat fiatal csatárja mondandója végéhez ér. – Még szerencse, hogy sok kapcsolatom van, nem igaz? – kérdezi arrogáns hangnemben, amitől Genova már legszívesebben fejbe vágná a férfit az asztalán álló Buddha szoborral. – Ismerem az újságot forgalmazó cég vezetőjét, egy telefonnal el is van az ügy rendezve. Holnapra már nem lesz kapható ennek a szennynek a heti kiadása. Az internetről is törölni fogják a cikkeket, ezt garantálom.

Csöndesen lépnek ki a napfényben úszó utcára. A katalán főváros élettel teli hangja körülöleli a két fiatalt, akik magányba burkolódzva állnak egymás mellett, várva, hogy egy varázsütésre minden helyrerázódjon, és a szürkévé vált mindennapokat valami apró szépség megszínesítse. Maguk sem tudják, mit várnak, csak állnak, s az égre emelt tekintettel fohászkodnak egy felsőbbrendű lényhez, adjon nekik erőt, kitartást. Bármit, amivel kitörhetnek ebből a fájdalmas világból.

A nő óvatosan beül a sportautóba, és amíg a mellette ülő tekintetét a sugárút száraz betonjára szegezi, ő az impozáns épületeket illeti figyelmével. Most tudatosul benne egy kérdés. Amikor oly’ reménytelien érkezett Barcelonába, a tenger és napfény városába, csodálta ezeket az égbetörő, díszes építményeket, melyekre ma már csak úgy tekint, mint egyszerű, emberi kezek által emelt épületekre. Eltűnt körüle az érzés, amely nem hagyta nyugodni. Az az érzés, amely által festeni, rajzolni akar,t megörökíteni mindent, amit tud ebben a varázslatos metropoliszban. Most mégsem érezte már ezt. Valahol ott pislákolt a parázs a lelke mélyén, láthatatlanul minden szem számára, s a lagúnák kövekkel kevert színét idéző tekintetéből is hasonlóképp veszett ki a tűz. Úgy érezte, mintha ott sem lenne már. Vágyott a magányra, hátha akkor felélesztheti magában a vágyat az alkotásra.

Cobertor

De belépve, egyedül, magányosan a lakásába, akár akarja, akár nem, nem tud élettel telve, alkotásra éhezve a sarokba állított festőállványra. A hófehér vászon ott áll, csak rá várva, mégsem tud szabadulni baljós érzéseitől. Aztán kezeit emeli felé, és végigsimít az érdes anyagon. Szemeit lehunyva, közelebb hajol az állványhoz, s kellemes borzongással szippantja tüdejébe a vászon egyedi illatát, amelyről neki az alkotás egyénisége jutott eszébe mindig is. Talán tudna még alkotni, olyat, amelyre segítségként tekint a mindennapokban? Ezt egyféleképpen tudhatja meg.

Ecsetet szorít vékony ujjai közé.

Szürke vonások a szőttes kifeszített anyagán. Egy egyszerű vonal, mely mégis oly’ könnyedén ér véget, ahogyan a vászonra került. Újabb árnyalatok, kékek, türkizesek, egészen világos égszínűek, s hosszú pillanatokkal mintha egy végtelenül nyugodt óceán hullámzását szemléltetnék. Ő csak áll ott, szemét becsukva koncentrál. Érzi, ahogy a hófehér homok lábujjai közé szóródik, ahogy a tengeri levegő hajába kapva frissíti fel, ahogy a sós levegő illata kellemes érzéssel kúszik orrába. Mikor újra kinyitja szemeit, tudja, fellángolt a parázs, s egy apró szikra kellett csak, hogy felélessze benne minden vágyát, melyek régen mindennapjainak fontos részét képezték. Sietve, szinte már kapkodva fest. Fél, nehogy az érzés elmúljon, és visszacsöppenjen a félhomályba borult nappali hideg padlójára. Lassan egy homokos tengerpart rajzolódik ki a vásznon, körülölelve egy képzeletbeli óceánnal, pálmafákkal fedve. Itt olyan békés.

* * *

Neymar

Barcelona

Napok telnek el, s a cikk körüli felhajtás csak nem csillapodik. Megint megkésve érkezik az edzésre, mégsem siet. Már belefáradt abba, hogy kétségek között vergődve éli mindennapjait, és úgy érzi, percről percre csak elhanyagoltabb személlyé válik azok mellett, akik eddig még foglalkoztak is vele. Elkeserítő érzés öleli körül, amikor kilép az üres fűre. A nagy reflektorok bevilágítják a pályát, még sincsen itt senki. Órájára néz, s az jól mutatja, órákkal ezelőtt véget ért már a tréning. Felsóhajt, és kezében forgatott focilabdáját maga mellé ejtve, leül a kellemesen hideg fűre. Fejét hátravetve próbál minden gondolatot kizárni az elméjéből. Kell egy kis szabadság. Fullasztóvá vált itt, minden fontos dologtól távol, és bár eddig azt hitte, a focival halhatatlanná válik, ez a gondolat tovaszállt az első problémákkal, amikor leküzdötte azokat. 

Other side of love

A labdára néz, s eltökélten felnyomva magát a fűről, lábra áll. Pillanatok kellenek csak, hogy szívverése őrült tempóra gyorsuljon, hogy figyelme csak a fehér tárgyra összpontosuljon. Izmai megfeszülnek, teste elrugaszkodik a földtől, s kitartóan kergeti, lábaival maga előtt rugdosva a kerek játékot.

Cselek, csavarok, mély lélegzet, s egy mindennél nagyobb rúgás. A labda kellemesen sercegve ütközik az őt visszatartó, hófehér hálóval.

Térdre ereszkedve, elterül a pálya kellős közepén, és a reflektorok által szétvetülő fénycsóvák között a vörösen sejlő, csillagok millióival borított eget kezdi fixírozni. Földöntúli nyugalom szállja meg. Úgy érzi, itt tudna maradni örökre, bezárva, egyedül, egy labdával, mindössze. Úgy érzi, ennyi is elég lenne a boldogsághoz.

A fényt erősen kibocsájtó lámpák egymás után alszanak el. Szemeit lehunyja, élvezi a város zaját, a langyos, nyári szellőt, a távolinak ható élet minden jelét. Sötétben zavaros mozdulatokkal áll fel, s elindul az öltözőket rejtő folyosó felé. A falra függesztett képeket megvilágító spotlámpák sejtelmes félhomályba vonják a folyosókat, a lépcsők fokait megvilágító, halovány lámpák fényében pedig megcsillannak cipőjének fémből készült stoplijai.

Belép a sötét öltözőbe, és feloltja a villanyt. Minden kitakarítva, valószínűleg mostanáig dolgozott itt néhány ember, hogy rendet varázsoljon a helyiségben. Egyedül az ő padja áll érintetlenül, szanaszét hajigált dolgaival, fekete sporttáskája körül. Leveszi ruháit, és beáll a forró zuhany alá. Csupán rövidke percekig élvezi csak a forró víz kényeztetését, felöltözve már kifelé is tart a lassan bezáró létesítményből. Beül éjfekete sportautójába, s kényelmes sportcipőbe bújtatott lábát a gázpedálra helyezi. Ujjaival végigsimít az igényesen kialakított bőrkormányon, majd beindítja az autót, és kilő a meleg, spanyol éjszakába.

Úgy hiszi, órákig vezet, mígnem egy tábla jelzi, a Barcelona melletti dombság környezetvédelmi területére hajtott, melyen egy hosszú országút vezet egészen a távoli Madridig. Percekkel később megáll, és kiszáll az autóból. Egy sötétbe burkolódzó, kopár fennsíkon áll, előtte terül el a katalán főváros, narancsosan izzó ékkőként a tengerparton. Autójának támaszkodva figyeli a hatalmas város remegő fényeit, a még mindig izzó utcákat, házakat, a kihalt tengerpartot, s a mögötte végtelennek hatóan elterülő tengert. Gondolatai elkalandoznak, filozofikus fogalmak lepik el elméjét. 

Feel again

Mindenen hosszasan gondolkodik, s végre biztonságban érzi magát ezen az Isten háta mögötti, szikes, néhol kiszáradó félben lévő bokrokkal díszített tájon állva. Előtte van ugyan a város, melyben él, de úgy, mint ahogy néha a művész is vet egy-két apró pillantást készülő művére távolabbról, úgy ő is így szemléli otthonát. Pillantásával a végtelennek ható sugárutakat fürkészi, ahol az autók még most is fáradhatatlanul kúsznak el, fénycsóvákká mosódva, mindössze. A kisebb utcákban alig ég egy-két lámpa elvétve, itt csöndesen borul az éjszaka a városra. Hátra fordul, és autójába ülve, visszaszáguld a városba.

Megáll a sötétbevont ház előtt. Belép a szellőzni nyitva hagyott bejárati kapun, és meg sem áll a liftig. Kezeit zsebe mélyére mélyesztve várja, hogy a fotocellás ajtó fölötti számlapon váltakozó, piros számok elérjék a hatos szintet, majd amikor a várt szám feltűnik a sötét felületen, és az ajtók szétnyílva előtte, elengedik, kilép a sötét folyosóra, és a bal oldali ajtó felé lép. Rásimítja érdes kezét a hideg gombkilincsre, majd amikor az enged a nyitási kísérletnek, belép a sötétbe burkolódzó lakásba. A folyosó végén sejlik csak egy kis fény, a nappaliból kivetődve a bejárattól nem messze, a márványpadlóra.

A férfi belép a nappaliba, csöndesen, nehogy felébressze a kanapén alvó nőt. Megáll előtte, és szétnéz a szobában. Csak a helyiség sarkában álló állólámpa világít haloványan, de még így is érzi a hígító és festék szúrós szagát. Egy frissen elkészült festmény áll a szobában álló festőállványon. Neymar finoman felemelve az aló nőt, beviszi a hálószobába, és lerakja a bevetett ágyra. Ráhajtja az ágy végében elterülő takarót, és percekig hallgatja a nyugodt szuszogást, melyet a nő generál, alvás közbeni levegővételeivel.

Figyeli nyugodt arcvonásait. Többször is felteszi magának a kérdést, miért jött ide, miközben a nő finom vonásait kémleli. Telt ajkait, puha bőrét, meg-megrebbenő, éjfekete szempilláit, melyek alatt egy szürkésen csillogó, kék szempár bújik meg. Feláll, és kinyitja a nő szekrényét. Leemeli a felső polcra helyezett bőröndöt, és belepakolja a nő legtöbb lenge, nyári ruháját, s a többi szükséges dologról is gondoskodik.

– Mit csinálsz? – hall meg egy erőtlen hangon a háta mögül fél órával később. Éppen egy pár tűsarkút tesz be az utazótáskába. Amikor megfordul, Genova néz vissza rá, álmos tekintete kérdőn pásztázza a táskákat, és a pakoló férfit.

– Elutazunk. – húzza halovány félmosolyra ajkait a focista, és visszafordul a nő ékszereihez, hogy eltegyen néhányat egy kipárnázott dobozba.

–Hova? – ül fel halkan nyögdécselve az olasz nő, majd mint egy macska, kecsesen kinyújtóztatja vékony karjait és hosszú lábait.

– Valahova. Messzire. – sóhajt fel a férfi, és behúzza az utolsó, kitömött bőrönd cipzárját is, majd a szoba ajtaja mellé állítja. – Pár napra el kell tűnnünk innen, Genova.

A nő ijedten mered a férfira, a nő elméjébe azonnal Diego Equles arca kúszik be, s a gondolat, hogy az üzletember megtalálta őket, és el fog jönni a nőért.

– Ne ijedj meg, csak kell a kikapcsolódás. – von vállat a csatár, majd elfordul, és kibámul a nagy ablakon. Figyeli a város narancsosan játszó fényeit. – Gondoltam, te is szívesebben jössz el innen kicsit, minthogy visszaülj az iskolapadba.

– Igazad van. – dünnyög a nő, majd feláll, és ásítva egyet, kimegy a konyhába. – Mikor indulunk?

– Fél órán belül. – érkezik a válasz a szobából.

A nő előveszi a kávésüveget, majd elkezd egy jó adag feketekávét lefőzni. – Akkor főzök egy kávét. Kell majd. – motyogja, és rátámaszkodva a pultra, lehunyja egy pillanatra szemeit. Mindegy hova, csak el innen.