Epilógus

Drágáim!

Itt lenne egy számomra mérhetetlenül fontos történet záró fejezete, egy epilógus, amibe szívemet-lelkemet beleadtam.

Bár ezelőtt sosem kértem, és nem is fogom többé, de most aki ezt a bejegyzést elolvassa, és soron követte a történetet, kérem, hogy írja le a véleményét! Nagyon szépen köszönöm!

Szeretlek Titeket,

Adriana

Young and beautiful

Amint jeges szíve először dobbant meg, megkezdődött a hajsza az életért. Küzdött ellene, küzdött a férfi ellen, ám napról napra mélyebbre süllyedt annak végzetes hálójában. Hibának érezte, hogy újra látni akarta, ám akaratereje, életösztönei arra buzdították, szálljon szembe, mutassa meg, ő az erősebb.

Céltalanul küzdöttek érzéseik, s egymás ellen is. Nem tudott már megállni, a szenvedély elborította agyát, és más már nem is számított. Egyik éjszaka még kéjes sikolyokkal hullt a férfi karjaiba, másnap hajnalban viszont szélvészként rombolt, tört-zúzott maga körül.

Azt mutatta a külvilág felé, hogy rideg, kegyetlen, ám amikor azokba a hatalmas, mogyorószín szemekbe nézett, s pillantásuk szenvedélyes táncosokként fonódott össze, láng lobban fel benne, s teste ösztönösen választotta őt. Küzdött ellene, az érzés ellen, de az, mint egy hurrikán, magába szippantotta, s ha már akart volna, se tudott volna kiszabadulni a szenvedély, vágy kéjes tengeréből.

És beleszeretett. Gúzsba kötött, pillekönnyű szárnyai egy szempillantás alatt elszakították zsarnok köteleiket, majd a fényben felemelkedve, szétnyíltak, s hófehér ékességei hirdették, a férfié lett.

Az övé lett, örökre, s végre, oly’ sok idő után szabadon szárnyalhatott, másik felével egy hosszú, végtelen életen keresztül.

20. Fejezet ~ Örökre

Hola Életeim!

Hát, azt hiszem, elérkeztünk ide is. Az utolsó fejezet, ami után már csak egy epilógus van hátra. Őszintén, nem találok szavakat arra, mennyire hálás vagyok Nektek, mennyire szeretlek Titeket, amiért támogattok! ♥ Ezért sosem lehetek eléggé hálás. 

Szeretlek Titeket,

Adriana

If you could see me now

Barcelona 

A harangok gyászos csengése fogadja a temető kovácsoltvas kapuin átlépőket. Az apró, hófehér kápolna előtt néhányfős gyásznép gyűlt össze, csupa feketébe öltözve, mint a hollók, amelyek a templom mögötti hatalmas juharfák vastag ágain ülnek, s mintha károgásukkal kinevetnék a gyászolókat, fekete szemeikkel a lent összegyűlteket figyelik. A templom vörös tetőszerkezetére erősített rézkereszt méltóságteljesen hirdeti Istent, s óvóan tekint le ő is a gyászolókra.

Kiszáll az éjfekete autóból, majd halkan becsukja maga mögött, és félve ugyan, de megfordul, hogy szembenézzen az út túloldalán húzódó temetővel. Elindulnak a fekete kovácsoltvas kapu felé, közben ő szemeit csak a templom tetején álló, rézkeresztre emeli. Szívét fájdalom szorongatja, s torkában is egyre nagyobbá nő egy képzeletbeli gombóc. Nem csak attól fél, hogy látnia kell, ahogy az anyját örök nyugalomra helyezik, hanem attól is, ki az, akivel a gyászolók – vagy inkább csak illendőségből jelenlévők – között találkoznia kell.

Átlépik a vaskaput. Többen is a törékeny nő felé fordulnak, aki csak lesüti szemét, és elkezdi combjáig érő, fekete ruháját igazgatni. A pap még sehol sincs, ám a koporsó már ott áll a fekete lepellel letakart emelvényen. Genova felpillant a beszélgető emberekre fekete, széles karimájú kalapja alól, majd feljebb tolja fekete Versace napszemüvegét az orrán.

Florentina aggódva fürkészi barátnője sápadt arcát, melyen még a púder sem tudott segíteni. Aggódik az olasz nőért, s közben közelebb húzódva belebújik Daniel ölelésébe. Vőlegényének egyenletes szívdobogása megnyugtatja.

Ugyanez nem mondható el Genováról. Fekete, könyökéig érő kesztyűit húzgálja, pánt nélküli ruháját igazgatja, és idegesen pillantgat Matíasra, aminek mintha nyugtalanságát a szél fújta volna el. A férfi halálos csöndben áll, s amikor elcsípi az olasz nő fénytelen tekinteteit, nyugtatóan elmosolyodik. Kinyújtja fekete öltönybe bújtatott teste mellől izmos karját, majd átkarolja a nála alig alacsonyabb nőt.

– Ne aggódj, hamar vége lesz. – suttogja a nő fülébe, aki tekintetét fekete tűsarkújának orrára szegezi, közben sötétbarna, hullámos hajának egyik rakoncátlan, puhán fénylő tincsét hátrasöpri a válláról. Fekete borítéktáskáját két keze közé fogva vesz mély levegőt, amikor látja, hogy két ember elindul feléjük. Florentina és Daniel Matíast is magukkal ragadva, odébb húzódnak, s beszélgetést színlelve, fél szemmel Genován tartják szemüket.

– Őszinte részvétünk, Genova! – simít végig az olasz számára ismeretlen, idősödő nő, majd két puszival megtoldja részvétnyilvánítását. Genovát megcsapja a nő arcát kendőző púder finom illata. Ismerős valahonnan, de nem jut eszébe, hol érezte már ezt az illatot.

– Édesanyád jó ember volt, őszinte részvétünk! – helyezi nagy, érdes tenyerét a férfi is Genova vállára, majd amikor ő csak bólint, és leveszi napszemüvegét, kérdőn néz a két vele szemben állóra.

– Nem ismerem önöket. – mondja szinte már olyan halkan, mintha suttogna.

– Ó! – bólint az előkelő hölgy, majd rámosolyog szolidan az olasz nőre. – Én Clementina Sueños vagyok, a férjem pedig Rodrigo Sueños. Édesanyád sok ideig dolgozott a mi újságunknál, így kötelességünknek éreztük, hogy tisztelegjünk az emléke előtt. – mondja az idősödő Clementina, majd könnyeit eltávolítandó, az ég felé pislog. – Nagyon kedves nő volt.

Genova csak halványan mosolyog, de amint a Sueños házaspár megfordul, és odébb sétál, a nő arcáról lefagy az erőltetett vigyor. Sajnos nem sokáig, mert újabb személyek sétálnak hozzá.

– Biztosan nem emlékszel már ránk. – mosolyog rá Genovára az anyjával egyidős nő, könnyes szemével szomorúságot sugározva. – Marie vagyok, tudod, a keresztanyukád, ő pedig itt Mario, a keresztapád. És itt a mi egyetlenünk, Sarrah. – mutat a lábukba kapaszkodó, alig hat éves kislányra, aki ártatlanul néz fel a magas, feketébe öltözött Genovára.

Még hosszú percekig beszélgetnek üres témákról, majd a koporsó elé kilépő pap felé fordulnak. Genova visszasétál Matías mellé, majd még utoljára ránéz a bíztatóan elmosolyodó Florentinára, és a papra szegezi tekintetét.

– Azért gyűltünk itt ma össze, mert örök búcsút kell vennünk egy derék asszonytól, szerető anyától. Carla Ferrer nyolc nappal ezelőtti halála mindenkit megrázott. Ez a jólelkű, dolgos nő abban a hatalmas kegyben részesült, hogy hátrahagyva evilági gondjait, Isten országába lépett. – a pap felemeli kezeit a koporsó fölött, majd az égre néz. – Imádkozzunk Carla testvérünkért, hogy Jézus Krisztus közbenjárásával, Szűz Mária oltalmazásával a mi Urunk megbocsássa vétkeit, és gyermekei közé emelje. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, Ámen.

Néhány perc némán eltelt csönd után, mintha csak az ég is jelezné, az elhunyt asszony már Isten mellett az égből figyeli a gyászolókat, a Nap fényes sugaraival önti el a templom előtti, szürke kövekkel borított teret.

Az atya tovább folytatja imáját, majd felolvas a Bibliából egy részletet, és felhívja az emelvényre Frederico Costát, aki Genova anyjának egyik munkatársa volt Sueñosék újságjánál. A férfi erősen koncentrálva arra, hogy ne sírjon, akadozva mond el egy beszédet, amiben megemlíti, Carla milyen jó ember volt. Genova végig úgy érzi, ez a férfi nem csupán egy munkatársa volt anyjának, vagy ha igen, akkor is többet érzett nála puszta barátságnál.

Futólag oldalra pillant, de lélegzete a tüdejében reked, amikor megpillant egy magas alakot, Túlságosan is ismerős alakot. Feketében van, de nem jön közelebb az út másik oldalánál. Fekete nadrágjának zsebébe süllyesztett kezein futó tetoválásai biztosítják a nőt, hogy ő az. Nagyot nyel, és visszanéz a papra. Pillantása oldalra kúszik, ahol Florentina sír hangtalanul Daniel mellkasához bújva, Matías pedig alig pár centire áll tőle, erősen tartva magát.

Hátrál néhány lépést, majd amikor Matías kérdőn utána fordul, már magassarkújában kopogva rohan a kapu felé. Itt van! – szeretné kiáltani, de könnyeitől és a torkában növő gombóctól nem tud. A férfi hitetlenül elneveti magát, majd amikor a nő már az út széléhez lép, kinyújtja izmos karjait felé. A nő ügyet sem vetve az autókra, átszalad az úttesten, kizárva füléből a fékcsikorgásokat és dudaszókat, majd a brazil karjai közé veti magát.

Zokogva csókolja, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne. A férfi ölelésébe bújik, és hevesen dobogó szívvel szippantja be a focista finom, nyugtató illatát. A Tizenegyes csak mosolyog, és egy utolsó pillantást vetve  a felé intő, megnyugodva mosolygó Matías felé, arcát a nő puha, selymes hajába fúrja. Leveszi a fekete kalapot a nő fejéről, majd finom csókokkal hinti be annak könnyes arcát.

– Azt hiszem, menthetetlenül beléd szerettem. – suttogja a nő fülébe, majd felkapja, és erősen tartva, újra megcsókolja.

– Itt vagy. – mondja a nő, mikor újra érzi a lába alatt a talajt. – Mégsem hagytál el.

– Sosem tudnálak. – válaszol a férfi a nő puha hátát simogatva. – Sosem.

A nő felnéz, csillogó, boldogságtól síró, szürkéskék szemeit a focistára emeli. – Mellettem maradsz? – kérdi bizakodva.

– El sem mentem mellőled. – válaszol a férfi, majd elmosolyodik. – Gyere, elmegyünk innen.

– Hova? – néz kérdőn az olasz nő, miközben vékony, csontos ujjait a férfi tenyerébe csúsztatja. Soha nem akarja már elengedni.

– Oda, ahol már nem bánthatnak. – válaszol a brazil, majd átkarolja a nőt, és elindulnak.

Elindulnak egy úton, amelyet együtt kezdtek, s amelyen végig egymást kísérték. Hol együtt, hol külön, mégis együtt lépkedtek. Hosszú hetekig gyötrelmek között őrlődtek, hiszen elválaszozták őket, de az élet végül összeillesztette a két apró részt, hogy egy nagyot alkotva, folytassák útjukat, együtt, elválaszthatatlanul.

Mert az Élet jelei megtanították őket arra, hogy minden rossz után valami jó következik.

„Sosincs késő az újrakezdéshez.

Mindegy hol vagy, merre jártál, mindegy, hányszor csalódtál.

Az élet az újrakezdésekről szól.”

19. Fejezet ~ Elengedte

Hola! :)

Már egy ideje realizálódott bennem, hogy sajnos ennek a blognak is lassan vége lesz, mégsem vagyok nagyon elkeseredve, mert ugye van az a mondás, hogy egy fejezet lezárul, de egy új elkezdődik. :) 

És remélem, az az új "fejezet" elnyeri majd a tetszéseteket! 

Puszillak Titeket,

Adriana

Burn

Genova

Barcelona

A napok lomha lassúsággal teltek el. Minden reggel úgy kelt fel, hogy legszívesebben saját kezűleg fojtotta volna meg magát egy kanál vízben, mégis úgy lépett ki az utcára, mintha semmi sem történt volna. Szakadatlanul érkező fehér rózsáit vázába tette, s azok a nappalit elárasztva kellemes rózsaillattal, tündököltek tovább. Azt viszont gyűlölte, hogy számára szinte ismeretlen emberek, unokatestvérek, keresztszülők, a család barátai hívogatták, amint megtudták anyja halálát. Persze az egy héttel később rendezendő temetésre minden bizonnyal nem fognak eljönni. Mert ilyen összetartó egy család…

Sietve lép ki az utcára, majd elsétálva az egyetem nagy épületéig, vesz magának egy szendvicset, és megreggelizik. A professzor már bent áll a tábla előtt, de figyelemre sem méltatja az érkező nőt. Csöndesen leül Florentina mellé, aki szomorúan néz végig barátnőjén. Már túlestek a mesedélutánon, a szörnyülködésen, a vigasztalásokon, ám az olasz lány nem tudja megérteni, Genova miért nem öltözik feketébe. Ugyanazokat a ruhákat veszi fel, mint amiket az anyja halála előtt is hordott, és azt mondja, nem akarja, hogy sajnálják – meg különben is, a fekete sápasztja.

Délelőttjei az egyetemen telnek, hiszen a hosszú előadások hallgatása elvonja a figyelmét minden bajáról. Délben Florentinával, vagy Matíasszal ebédel, akitől nemsokára búcsúzkodnia kell, mert a férfi Madridba megy tanulni, hogy összeköltözzenek Penelopéval. Az ausztrál nővel is jól kijön. Sokszor beszélnek telefonon, írnak egymásnak smst, legutóbb még Skype-olni is leültek. Pen meglátogatta Genovát, amikor a nő hazaért Madridból, és rá kellett jönnie, hogy el kell kezdeni a temetést szervezni. Még egy hete hátravan, de inkább Florentina csinál helyette mindent, mert ő ehhez túl megterhelt. Neymar is egyre többször keresi telefonon, küldi a rózsákat, bár minden ismerősének a lelkére kötötte, hogy a brazilnak egy szót se áruljanak el az anyja haláláról. A férfi talán felbukkanna egyik nap, és akkor a tökéletesen felépített fal, amely védi őt a sérüléstől, összeomolna pillanatok alatt.

Szorgosan készül fel minden órájára, ez pedig a tanulmányi eredményein is meglátszik. Az összes tanára félrehívta már megdicsérni, amiért ennyire megváltozott. Utálta egyik lábáról a másik állva azt hallgatni, mennyire örülnek a változásnak. Ő nem akart megváltozni. Csak el akart menekülni a problémái elől, ennyi az egész.

Már napok óta nem mozdult ki a lakásából. Kiállt ugyan néha az erkélyére, hogy magába szívja a napfényt és a friss levegőt, de többre nem volt képes. Florentina sokszor hozott neki ennivalót, és be is vásárolt néha, de három nappal később az olasz nő már úgy érezte, mindenki hátán csak egy nagy teher. Matías is ahelyett, hogy a saját életét szervezte volna, hozzá jött minduntalan, kérdezgette, beszélgetett vele, vagy simán csak leült, és néhány órán át tévézett.

A nő ezt hamar megunta. Szólt az összes látogatónak, hogy ne jöjjenek, és a saját kezébe vette a temetést. Egy magántemetőben vásárolt sírhelyet az anyjának, majd felhívott néhány virágárust, akikkel összeállítottak különböző csokrokat. Mindent maga csinált, kivéve a koporsó megrendelését, azt hagyta egyedül Matíasra.

Vasárnapra tűzték ki a temetést a Poblenou hatalmas kertjében álló templom előtt. Minden készen állt. Nem hitte volna, de félt, hogy mi lesz nélküle a nagy világban. Miután mindössze tizennyolc évesen hátrahagyta az anyját, több nagyvárosban is élt. Modellkedéssel próbált megélni, egy-két helyen még egész sok pénz ütötte a markát. Ilyentájt akadt össze Cheryllel, aki a szárnyai alá fogadta, és amikor New Yorkban voltak fotózásai, az ügynökénél lakott. Szép emlékek fűzték minden városhoz. A római Colosseumhoz, a párizsi Eiffel-toronyhoz, a Los Angelesi Hírességek Sétányához, a New Yorki Central-parkhoz, és még sok másik városhoz.

De eljött az az idő is, amikor már kevésnek érezte a sok fotózást. Tanulni akart, és erre a legmegfelelőbb a sevillai egyetem volt, ahogy egy évig látogatta az előadásokat.

A Barcelonába érkezésére még most is idegesen gondol vissza, ahogy leül a háza melletti park puha, élénkzöld füvére. Tisztán emlékszik arra, mennyire szorongott akkor, amikor felült a vonatra, és egészen az állomásról való kigurulásig azt figyelte, nehogy Diego feltűnjön. A középkorú férfi képének felidézésekor a hideg is kirázza, így inkább feláll, megigazítja copfba kötött haját, majd nekifeszül, és elkezd kocogni.

Megnyugtatóan hat rá a friss levegő, ahogy fedetlen vállát simogatja, ahogy arcán apró csókokkal köszönti újra. Minden lépésénél mélyeket szippant a friss, virágporos, nyári levegőből. Üdítő számára is a tudat, hogy ez a város sosem öregszik, sosem alszik, sosem válik a tél foglyává. Itt örökké napsütés van, és az összes eső, ami leesik a háztetőkre, utcákra, parkokra, csupán csak nyári zápor.

Megáll, leül egy közeli padra, és mélyeket lélegzik. Kinyújtja maga előtt hosszú lábait, és felnéz.

Neymar

Barcelona

 Leparkol a nagy ház előtt, majd kiszáll, és napszemüvegét orrára helyezve, besétál a fakapun. Int a portásnak, majd kezében a hófehér rózsával felliftezik a hatodik emeletre. Amikor kilép a fehérre festett falú folyosóra, izgatottabb lesz. Mindig fél, nehogy szembetalálkozzon az olasz nővel, de talán most jár itt utoljára. Jamilának köszönhetően talán már el is veszítette az ő olasz szépségét. A nő bizonyára azt hiszi, Jamila és ő nem bírják elereszteni egymást, ezért félreáll az útból és nem keresi többé. De a focista ezt nem szeretné. A nő nem válaszol a telefonhívásaira, az üzeneteire, a virágokra, semmire sem. Sosem sikerült még elcsípnie az egyetem előtt szétszéledő diákok tengerében, és a lakásáról sem látta elmenni, vagy megérkezni.

In case

Lerakja a szépen vágott rózsát a lábtörlőre, és belenyúl bőrdzsekijének belső zsebébe. Kivesz onnan egy borítékot, amibe vékony papírt rejtett, s lerakja a virág mellé. Elolvassa a rajta díszelgő nő olasz nevét, majd feláll, és haza indul. Több virágot nem fog hozni, többször nem keresi a nőt. Eddig azt hitte, ő az, aki után eszeveszetten szaladnak a lányok, most mégis rájött, hogy a büszkeségét feladva próbálta kiengesztelni azt az egyet, aki elbűvölte őt, ám még így is folytonos, kimondatlan, de ridegen igaz visszautasítást kapott.

Genova

Barcelona

Homlokát megtörölve lép ki a liftből, majd befordul a folyosó végén, és lemondóan sóhajt fel, amikor meglátja a fehér rózsát a lábtörlőn. Lehajol, hogy felvegye, de egy levelet is talál mellette, a nevével címezve. Lelkét jeges rémület öleli körül, amikor ráeszmél, az írás szeretett focistájáé. Lemondana róla? Szemébe könnyek gyűlnek, ahogy ott helyben feltépi a borítékot, és kirángatja a vékony papírt, melynek mindkét oldalára írtak, egyenes sorokban, sötét tintával.

Kedves Genova!

Hogy őszinte legyek, sosem voltam jó az ilyen levelek megírásában. Már belátom, hogy személyesen nem tudom kened elmondani, amit most itt le fogok írni.

Tudom, hogy láttál minket Jamilával, és őszintén sajnálom. Az a nő soha nem ért semmit sem, és nem csak nekem. Tudom, hogy kihasznált, amíg én azt hittem, szeretem, és mivel ismersz, haragtartó vagyok és nem felejtek könnyen, már nem is lennék rá képes, hogy visszafogadjam. Téged választottalak, és őt elengedtem. Elment, és nem nyúltam utána. Sok évet lehúztam mellette, de véget akartam ennek vetni, és egyedül melletted találtam meg újra a régi Neymart. Miután békében váltunk el egymástól, sokkal jobban teljesítek az edzéseken, és ezt is neked köszönhetem.

Melletted mindent másképp kezdtem látni. Megijedtem minden alaklommal, amikor a szemeidbe néztem, és az óceán jutott róluk eszembe. De eszembe juttattad minden alkalommal a gyermeki énemet is, amikor csak egy koszos, leengedett labdám volt már csak, és sokszor éjszakákba nyúlóan rugdostam az utcán. Lehet, hogy ezek neked üres szavak, mert semmilyen emlék nem köt hozzájuk, de ez valamikor az életem része volt, és Te voltál az, aki visszaadta a hitemet, mert amikor rád néztem, láttam a múltamat, ami nem veszett el.

Te tudatlanul támogattál engem, így nemrég felhívtam Apát. Nagyon örült nekem, és egy óra múlva tudtam csak Anyával beszélni. Sírt a telefonba. Rafival is beszéltem már párszor. Londonban van most is, ott jár egyetemre. Neked köszönhetem, hogy megmutattad, milyen, amikor a szeretteim vesznek körül, és milyen, amikor nem. Az alap lettél minden összehasonlításomban, és ez vezetett rá arra, hogy tudassam a családommal, rám számíthatnak. Néhány hét múlva eljönnek Barcelonába, és végre mindent megbeszélhetünk.

Tudom, hogy melletted kellene még most is állnom, de túlságosan is ismerős volt az az érzés, amit Jamila erőszakolt rám, ezért engedtem, még ha csak néhány pillanatra is. Brazíliára emlékeztetett, de rájöttem, hogy nem a múltamból kell erőt merítenem, nem azzal kell visszaidéznem a brazil partokat, a víz hűvösségét, a levegő finom illatát, a madarak hangját. Melletted sok mindent megtapasztaltam, voltam eszét vesztett fiatal, aki alig várta, hogy visszamehessen abba a bárba, voltam szenvedélyes szerető, és nem egyszer este szerelembe, Veled. Mert igen, melletted azt éreztem. Szerelmes voltam.

Köszönöm, hogy megmutattad nekem, mi az élet, hogy más nézőpontból is láthatom a világot. Köszönöm, hogy rájöhettem, ki is vagyok valójában, és legfőképpen köszönöm, hogy végig mellettem álltál, és nem tágítottál mellőlem akkor sem, amikor mindenkit ellöktem magam mellől.

Ezt a ballépést már soha nem hozhatom helyre, de remélem, hogy megbocsájtasz nekem egy nap, és addig is, belőled fogok energiát meríteni, amikor nehéz időszakokon kell keresztül mennem. Kívánom, hogy találj magadnak egy férfit, akit legalább annyira szeretsz, mint engem szerettél, és remélem, hogy én is fogok egy olyan nőt magam mellé találni, aki legalább annyira fog velem törődni, és fog engem szeretni, mint Te.

Örökké csókol,            

Neymar

     Könnyeitől szinte nem is lát, úgy helyezi vissza a gondosan összehajtogatott levelet a borítékba. Végigsimít az íráson, majd zokogva feláll. Mellkasához szorítja a levelet, majd belép a lakásba. A hálószobába megy, s lerogyik az ágy finom anyagú, levendulaillatú takarójára. A levelet magához öleli, mintha ezzel újra a férfit tarthatná karjaiban, majd A rózsát ajkaihoz emelve, finom csókot nyom az illatozó, puha szirmokra.

      Ez volt az utolsó. Mellette állt, vele szeretett volna lenni, de a nő ellökte magától. Azt hitte, nem fog neki hiányozni az ő focistája. A mindig arrogáns, cinikus mosolyú, de valójában megértő, érzelmes, gyengéd Tizenegyese. Most már ő sem áll mellette. Nem tanult a hibáiból, és az utolsó fontos személyt is elvesztette.

      De a férfi, sírva ugyan, nagy fájdalmak árán elengedte szeretett olaszát…

18. Fejezet ~ Madrid

Hola! :)

Ahogy azt a Breathe-n is írtam, most azért kerül fel a friss fejezet, mert a hétvégén nyaralni megyünk, és nem lenne lehetőségem szombaton publikálni. Meg ugyebár nyaralás alatt nem a gép előtt szokás ülni... ;)

Remélem, elnyeri a tetszéseteket! Annyit fűznék hozzá, hogy az első képbe én egyenesen beleszerettem, olyan gyönyörű ez a hófehér virágcsokor! :)

Puszillak Titeket,

Adriana

So Lo

Genova

Barcelona

A hetek elteltével, mikor már kezdett Neymar lelkesedése is lankadni a hófehér rózsák küldözgetésekor, a nő végre megnyugodhatott. Félt a változástól, de azzal biztatta magát, hogy sosem késő új életet kezdeni, és minden rosszat, ami az előzőben jelen volt, most kiszorított az újból. A lelkének legmélyebb, legsötétebb sarkaiban tudta, hogy ezzel sok embernek okoz fájdalmat, de az élet megtanította már elégszer, hogy ha te nem okozol fájdalmat, valaki fog, s talán pont neked.

A csengő hangjára kapja fel fejét, majd feláll a kanapéról, és izgatottan végigsimítva farmerbe bújtatott combján, ajtót nyit.

– Sziasztok! – mosolyog a lábtörlőn álló két személyre. Matías és barátnője is belépnek, majd becsukódik az ajtó, és Mat két puszival köszönti legjobb barátját.

– Be szeretném neked mutatni a barátnőmet, Penelopét! – mutat a mellette álló ausztrál szépségre, akiben minden bizonnyal egy forróvérű, latin istennő veszhetett el.

Hófehér, egyenes fogsorát kivillantva mosolyog rá Genovára, majd telt ajkain kiejti teljes nevét. – Penelope Clarke! – Hosszú, sötétbarna haját elsöpörve a válláról, szorosan megöleli Genovát, aki meglepődik a közvetlenségen, de viszonozza az ölelést.

Leülnek a konyhában, és beszélgetnek.

Penelope elmond sok mindent a családjáról, akik körülbelül száz éve vándoroltak Dél-Amerikából Ausztráliába, és Sidneyben telepedtek le, de mesél a bátyjáról, Milanról is, aki Dublinban tanul. Genova meglepődik, mennyire rokonszenves neki ez a nő. Gyönyörű, de mégsem mutogatja magát, és tökéletesen illik Mat mellé. Kreol bőrét fehér, ujjatlan blúz takarja, vékony lábain szürke farmernadrág feszül, lábfejét fehér topánkába bújtatta.

Hosszasan beszélgetnek még, majd végül Genova hozzálát elkészíteni az ebédjüket. Berakja a sütőbe a bepácolt csirkemellet, majd Penelope segítségével elkészítik a franciasalátát is. 

– Te eredetileg honnan származol? – szólal meg hirtelen Penelope, miközben néhány szem összedarabolt répát önt a majonézbe.

– Olaszországból. – válaszol Genova. – De sokáig Sevillában éltem, ott kezdtem el az egyetemet is, aztán eljöttem Barcelonába.

– Csak az egyetem miatt? – vonja fel szépen ívelt, dús szemöldökét az ausztrál nő, majd bocsánatkérően néz Genovára, ahogy annak arca elsötétül.

– Nem. – rázza a fejét, majd tekintetét a világos gránitból készült konyhapultra szegezi. – Volt egy barátom, de csúnyán becsapott. Különben is, már éreztem, hogy kell a változás.

Penelope megértően bólint, majd vidámabb vizekre vezeti a beszélgetést. Mellette Matías mosolyogva figyel minket. Megcsörren a folyosón álló telefon, amihez Matías megy ki, nehogy a lányok beszélgetése félbeszakadjon. Jól kijönnek.

– És egyébként a szüleid Ausztráliában maradtak? – néz fel az olasz nő a vele szemben ülőre, majd kedvesen rámosolyog.

– Igen. – bólint Penelope. – Kicsit nehezen viselték, hogy én is és a bátyám is kirepülünk otthonról, de boldogok voltak, hogy egyetemen tanulunk, és a saját lábunkra álltunk. A te szüleid? – Mintha Penelope tudná, milyen témákra érzékeny az olasz nő, az mégis elrejtve negatív érzéseit, válaszol készségesen.

– Az apámat nem ismertem, az anyámmal pedig nem igazán jövünk ki. Mindketten hasonlóan vezető egyéniségek vagyunk. Szegények voltunk mindig is, és amikor beiratkoztam egyetemre, ő nagyon megharagudott, hogy nem munkát vállaltam, hanem még néhány évig tanulni fogok, ezért ösztöndíjjal Sevillába jöttem.

Penelope megint csak bólogatni tud, majd újra szükségét érzi, hogy meséljen a nemrég született keresztlányáról, Maceyről.

– Nemsokára fél éves lesz. Olyan gyorsan megy az idő. – mosolyodik el a nő a kislányra gondolva. – Tudom, hogy hülyén hangzik, meg hogy még én sem vagyok túl öreg, de olyan fur…

Matías lép be a konyhába, és aggódó arccal néz Genovára. – Téged keresnek telefonon. – Genova rossz előérzettel teszi le a kezében tartott kanalat, majd megtörli a kezét egy konyharuhában, és kimegy a keskeny folyosóra, hogy átvegye a telefont.

– Genova Ferrer, tessék! – szól bele a készülékbe.

– Üdvözlöm, Señorita Ferrer! – egy idegen férfi nyugodt hangja fogadja a vonal túlsó végén. – Én Señor Pérez vagyok, a Maternidad madridi kórházból.

– Valami baj történt? – kérdez rá Genova legelső eszébe jutó kérdésére.

– Az édesanyja… – a doktor egy pillanatra elhallgat. – Señora Ferrer a délelőtt folyamán az életét vesztette.

– Tessék? – szalad fel Genova hangja ijedten, bár még saját magát sem tudja megérteni. – Az anyám… meghalt?

– Igen, Señorita! – helyesel az orvos halkan. – Őszinte részvétem!

– Mi történt? – kérdi Genova, miután leül a folyosó közepén, és előredőlve próbál szeméből lefolyó könnyeinek gátat szabni.

– Egy motelben találtak rá. Altatókat szedett be. – Sevillában volt, de az ottani kórházban súlyosbodott az állapota, ezért átszállították Madridba. Reggel nagyon rosszul volt, és már nem tudtunk rajta segíteni.

A nő csak pillanatokig üveges tekintettel bámul maga elé, majd valahogyan biztosítja az orvost, hogy délutánra Madridban lesz, és eldobja a készüléket, messzire magától. Szívében mintha hatalmas űr keletkezne. Ha már olyan régóta nem is látta az anyját, akivel évekkel ezelőtt veszekedések közepette váltak szét útjaik, miért érez mégis így? Fájdalom ernyeszti el a szívét, és megmagyarázhatatlan érzések kavarognak az elméjében. Legszívesebben törne-zúzna maga körül, minden tönkretenne, csakhogy ezt az érzést kiszakítsa magából. Nem akar így érezni egy olyan ember iránt, aki sosem foglalkozott vele, akinek mindig csak a gyereke pénze kellett. Miatta nem volt apja. Miatta nem volt gyerekkora. És most mégis gyötrelmek között őrlődik. Véget akar ennek vetni.

– Matías! – kiált fel, mire a férfi, s mögötte barátnője, kilépnek a folyosóra. A portugál azonnal a telefonjáért nyúl, valakit sürgősen hív. Penelope leguggol a nő mellé, és szorosan magához öleli.

–Semmi baj nem lesz. – suttogja az olasz fülébe.

Ő csak szorítja magához a másik nőt, bár még alig ismeri, s vállába rejti könnyektől elázott arcát. Véget akar ennek az egésznek vetni. Üvöltene, de nem tud. Mindent összezúzna, de nem tud. Nincs ereje, csak arra, hogy sírjon. Matías is perceken belül melléjük ül, és magához ölelve a két másik nőt, Genova zokogása csak egyre nő.

* * *

Madrid

Sápadt arcát a kellemesen hűvös szél felé fordítja, amely kitartóan áramlik be a sárga taxi lehúzott ablakán. Néhány emlékkép még visszaköszön elméjében, ahogy elhalad a híres madridi emlékművek, szobrok, parkok, szökőkutak mellett. Ezek mégsem maradnak meg benne néhány pillanatnál tovább. Megfáradt, csillogását vesztett szemeiből néhány kósza könnycsepp siklik csak ki, ám becsukva azt, egyedül édesanyja képe lebeg előtte.

Hálátlannak érzi magát, ahogy még mindig idegenkedik attól, hogy anyját lássa. Eltemesse. Ki maradt neki? Egy elveszett lélek csak, aki napról napra él. Nem állnak már mellette. Bár Matías szorosan a jobb oldalán ül, és nagy kezei közé rejti a fiatal nő törékeny, hűvösen reszkető, csontos kezét, ő mégis úgy érzi, itt van vége. Eddig még volt néhány személy a világban, aki talán gondolt rá, s ha nagyon akarta volna, a nő is tehetett volna azért, hogy megjavítsa kapcsolataikat, ám most már az anyja sincs ezen a világon.

Flashlight

Sevillában halt meg. Talán a lányához tartott éppen, hogy magához ölelhesse? Hogy megbocsássanak egymásnak? És Genova miatt halt meg? Mert a lánya már nem volt a városban? Ebben biztos volt. Más különben nem vetett volna véget az életének egy lepukkant motel koszos szobájában.

Újra zokogni tudna, ahogy elképzeli az anyját egy foltos szőnyegpadlón heverni, poros, idejétmúlt bútorok között, élettelenül. Gyógyszerekkel körülvéve. Ahogy szívverése, mely a nőnek is biztosította az életét kilenc hosszú hónapig, most néhány óra alatt elhalkul, lelassul, véget ér.

Kinyitják az autó ajtaját. Egy árnyékot adó, hatalmas üvegépület előtt állnak. A fényt töretlenül visszaverő épület fotocellás üvegajtaja fölött fényes, fém felirat hirdeti, Maternidad Kórház, Madrid. Matíasba karolva száll ki, krémszínű ruháját eligazítva, kiszáll. A férfi fizet a taxisofőrnek, majd elindulnak a széles lépcsősor felé.

Belépve az előcsarnokba, kellemes hűvös fogadja őket. Összecsúszva találkozik az üvegajtó két szárnya, ezzel elzárva őket a spanyol főváros zsúfolt utcáitól. A szürke recepciós pulthoz sétálnak. Matías elmondja, kihez jöttek, míg Genova fáradtan támaszkodik meg a pult üveglapján, és homlokát hűvös tenyerének támasztja. Szemeit lehunyja, hogy elkerülje az őt szánakozva vizslató nővér tekintetét.

– A harmadik emeleten találják Señor Pérez irodáját. – irányítja őket a nővér, majd egy apró mosolyt elengedve, a liftek felé mutat.

Matías lép ki előbb a felvonóból, majd hátranéz, és bíztatóan nyújtja ki kezét. Genova törékeny kézfejét a férfi izmos karja közé csavarja, majd testsúlyával majdnem teljesen ránehezedik, azt mégsem zavarja. Bekopognak a főorvos irodájának hófehér ajtaján, majd amikor engedélyt kapnak, belépnek. Elhaladnak a titkárnő íróasztala előtt, aki Genova nevét kéri, majd beengedi őket az irodába.

– Señorita Ferrer! – áll fel a főorvos lerakva tollát a papírjaira, majd kezét a nő felé nyújtja. Az erőtlenül rázza meg az idősödő férfi jobbját. – Üdvözlöm, Señor Hernandez! Önnel beszéltem telefonon, igaz?

– Igen, így van. – bólint Matías, majd miután ő is kezet rázott a doktorral, leülnek.

Egy óra tömény kínszenvedés következik. Visszatartva erősen kikívánkozó könnyeit, hallgatja az orvos óvatos, de mégis mindent eláruló beszámolóját anyja halálának körülményeiről. Szörnyen érzi magát, ahogy az orvos elmondja, Señora Ferrert el is lehet temetni, mert semmi sem utal a halállánál idegenkezűségre. Genova úgy érzi, még ennyit sem adnak az anyjának. Nem vizsgálnak ki semmit, csak eltemetik, és mindenkinek egyszerűbb. Az olasz nő is szépen lassan lenyugszik, majd eltéve az összes papírt, amit az orvos különböző mappákban ad át, felállnak, elköszönnek, és kilépnek az irodából.

Táskáját magához szorítva halad végig a folyosón, ahol talán minden személy őt figyeli. Szánakoznak? Vagy felismerik az újságok címlapjairól? Már nem is érdekli. A legjobb lesz örökre begubódzni a lakásába, és soha ki sem jönni onnan.

Újabb taxit rendelnek, majd hátrahagyva a hatalmas kórházat, beülnek a sárga autóba, és egy szállodához vitetik magukat. Matías kivesz két szobát az éjszakára, majd felmennek, és mindketten lepakolnak a sajátjukban.

Ledobja utazótáskáját a franciaágy végébe, majd hanyatt veti magát a puha takarón, és előveszi telefonját. Penelope – aki elmentette a számát a telefonjában a barcelonai reptéren –, néhány kedves sort ír, hogy megnyugtassa, és a nő látja is, hogy sok nem fogadott hívás vár visszakeresésre. A legtöbb a Tizenegyestől jött, akit nem áll szándékában visszahívni. A férfi minden lehetséges formában küldött neki üzenetet, smsben, hangpostán, levélben, apró cetlikben, s újra elkezdte a hófehér rózsák küldözgetését. Lehet, hogy rosszul fog a férfinak esni, amikor nem tudva, hogy a nő nincs otthon, látja az előző napi virágot a lábtörlőn? Genova ettől bűntudatos lesz, ám mégsem koppint rá a zöld gombra telefonja képernyőjén.

Levetkőzik, lezuhanyozik a modern fürdőszobában, majd bedől az ágyába, és pillanatok alatt mély, eseménytelen álomba merül, hogy kipihenhessen mindent, és újult erővel kezdjen hozzá életének következő fejezetéhez. 

17. Fejezet ~ Jamila

Kedveseim!

Kicsit szomorú vagyok, mert lassan elérkezünk a Signs of Life utolsó fejezetéhez, aztán ha az Epilógus felkerült az oldalra, egy apró rész belőlem, ami ez a történet, elvész. Persze a helyébe egy másik lép, ugyanis már ügyködöm egy újabb történeten, aminek a főszereplőjére szavazhattok is az oldalsávban! ;) Aki pedig már megtette, annak köszönöm szépen! 

Másrészt köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, pipákat, és oldalmegjelenítéseket. Hihetetlenek vagytok! :)

Ez a rész szerintem az összes többinél sokkal rosszabb lett, mert ezt egy összekötőnek szántam, így most nem nyújthatom nektek a megszokott színvonalat. Remélem, azért ez is valamennyire elnyeri a tetszéseteket, rövidsége ellenére... :)

Csókollak Titeket

Adriana

Next to me

Három héttel később…

Genova

Barcelona

Sötétbarna haját arcába fújja a lenge szellő, miközben vidáman elmosolyodva lépi át az apró kávéház küszöbét. Tekintetével a brazil barna szempárját kutatja, majd intve a felé igyekvő pincérnek, hogy ne kísérje asztalhoz, elindul a kávézó sarkában álló csigalépcsőhöz, majd felérve az alsó szinte rálátást nyújtó galériára, barátjához sétál.

– Szia! – mosolyodik el elbűvölően, majd arcára szökő enyhe pírral válaszol akaratlanul is, amikor Neymar feláll, és egy csókot nyom telt, rózsaszín ajkaira.

Leülnek, és közösen rendelnek. Amíg Genova a desszertek között kutakodik, a férfi hátradőlve figyeli, és büszke mosoly kúszik ajkának szegletébe, ahogy arra gondol, ez a csodálatos nő végre csak az övé. Végre sikerült elfeledtetnie vele mindent, amit Sevillában át kellett élnie, és ehhez a legmegfelelőbb útnak az bizonyult, hogy próbálta a lehető legtöbb idejét a nővel tölteni.

Genova rámutat az étlapon képpel illusztrált sajttortára, majd leadja a rendelését a szorgosan körmölő pincérlánynak. A nő szürkéskék tekintetével figyeli, ahogy a focista szinte nem is tud dönteni a finomabbnál finomabb, ám hizlaló sütemények közül.

A kávéházból kilépve újra megkönnyebbülten sóhajt fel, hiszen egyetlen fotósnak sincsen a közelben nyoma. Még hetek elteltével is sikerült eltitkolniuk kapcsolatukat, bár ez elég nehezen ment, és sokszor kerültek meleg helyzetekbe, de nem buktak le sosem. A nő először furcsának, nem helyénvalónak érezte, hogy szinte már csak átöltözni jár haza, ugyanis a nap huszonnégy órájában ott volt a focistával, és ügyeskedve még azt is megpróbálta megoldani, hogy amíg a férfi edzésen van, ő csak akkor ment be az egyetemre. Florentina mondogatta is mindig, hogy jó Genovát boldognak látni, főleg egy olyan pasi mellett, mint Neymar, aki száz százalékig megérdemli a nőt – minden veszekedésük ellenére is.

Lerakja fekete táskáját a férfi előszobájában, majd a hatalmas nappaliba megy, és elterül a kanapén. Vékony ujjait sötét hajába vezeti, s néhányszor végigfésülve a hullámos hajtincseket, kisimít belőlük egy-két gubancot.

– Nézünk filmet? – lép be a csatár a konyhából, kezében egy kipattogtatásra váró popcornos zacskóval.

– Nézzünk! – mosolyodik el a nő, majd feláll, és elkezd a DVD-k között keresgélni.

Hosszas egyezkedés után végül a legújabb Agymenők kerül be a házimozi lemezjátszójába, s két hatalmas tál pattogatott kukorica kíséretében kezdik el nézni a vígjátékot. A nő kényelmesen átveti lábait a brazil combján, majd meztelen bokáit keresztezve helyezkedik el, míg a férfi lábait felrakja az üveg dohányzóasztalra, és körülbelül a film felétől kezdve már azt sem tudják, hol vannak, olyan jól szórakoznak a kukoricadobálással.

Csengőszó zökkenti ki a férfit a film vége felé, így kelletlenül feltápászkodik, míg Genova kikapcsolja a tévét, és kiviszi a konyhába az üres tálakat.

Mikor az olasz nő visszasétál a nappaliba, reménykedve, hogy Neymar valamelyik csoportbeli barátja, nem egy szülő, vagy testvér, hatalmasat kell tévednie. A nappali közepén Jamila áll, arcán diadalmas mosoly, közben megilletődést mímelve kacag fel exe, és utódja arcának láttán.

– Meglepetés! – kiáltja még mindig álszentül vigyorogva, és leül a kanapéra, akárcsak otthon. Genova első gondolata az, hogy hosszú körmeivel belekap a brazil nő sötét hajkoronájába, és addig rángatja, amíg gyalog haza nem szalad, de Neymar megnyugtató tekintete leveri lelkében tomboló dühét.

– Igen, ez aztán a meglepetés. – ül le az olasz is, mintha egy teára invitálná a nem szívesen látott nőszemélyt. – Kifogytatok a bulvárhírekből, mi? – vonja fel végül gúnyosan a szemöldökét, közben továbbra is mézes-mázos hanghordozással illetve a brazil szépséget, aki kedvesnek szánt vicsorral válaszol. – Attól tartok, itt már kijátszottad a kártyáidat… Visszahívjam a taxidat?

Neymar tekintetét idegesen kapkodja a két nő között, majd mély levegővétellel próbálva nyugalmat erőltetni magára, leül a Genovához közelebbi fotelba, ugrásra készen, ha kell.

– Mit akarsz itt, Jamila? – néz volt barátnőjére, miközben szeme sarkából a feszült ültében is meg-megremegő Genovát figyelve. – Nem látunk itt szívesen. Azt hittem, a múltkori óta leesett már.

– Ugyan, Ney! – legyint a nő fölényesen, kihasználva, hogy a férfi becenevét használva lekörözheti olasz ellenfelét. – Eltemethetnénk a csatabárdot.

– El, mi? – kiált fel Genova hirtelen, hangjának élessége belehasítva a levegőbe, összehúzódásra készteti a figyelmének középpontjába kerülő Jamilát. – Mondd, te ennyire hülye vagy, vagy csak tetteted? Kiszínezve a valóságot, rólunk cikkezgetsz, mert neked sincsen jobb dolgod, majd idetolod a seggedet, és még van bőr a képeden „ásogatni”?

Neymar kezét megemeli barátnője felé, de az határozott mozdulattal leinti. Jamila feláll, és csípőre tett kézzel megáll az olasz előtt.

– Nem hittem volna, hogy kinyitod a szádat. – von vállat nemtörődöm módon, de arra, amit kap, egyáltalán nem számít. A birkatürelméről is híres Genovából előtűnik a temperamentumos, olasz oroszlán, s kezét lendítve esik a brazil nőnek.

– Te szemét kurva!... – üvölti, és lelökve a padlóra, Jamila szabadon lógó hajáért nyúl, hogy belekapaszkodhasson. Neymar néhány kósza pillanatra még élvezi is, ahogy sikítozni hallja volt barátnőjét, majd Genova érdekében, lehúzza az olasz nőt a másikról, és néhány nyugtató szóval próbálja jobb belátásra téríteni.

– Megéri? Nem. Hé, hé! – nyúl a nő után, aki újult erővel ugrana neki a másik, földön ülőnek, aki éppen egy zsebkendőt az orrára szorítva próbál véget vetni az onnan ömlő véráradatnak. – Ne csináld!

Dark paradise

A nő fújtatva ellöki Neymar izmos karját, majd feláll, és megigazítva ujjatlan, szürke felsőjét, kimegy az előszobába, hogy összeszedje a cuccait. Magányra van szüksége, azonnal. Neymar jobbnak látja hagyni lenyugodni az olaszt, így leül az előbb elfoglalt helyére, és a feltápászkodó Jamilára néz. Végül inkább a kertet kezdi tanulmányozni, könyökével térdeire támaszkodva, állát tartja kezeivel.

– Látod, a te Genovád elment. – mondja gúnyosan a brazil nő, majd lelöki a férfi kezét a térdéről, és erőszakosan az ölébe ül. Úgy viselkedik, akár egy eszement liba, erre az összképre pedig rásegít összekuszálódott haja és elkenődött sminkje. Meg akarja csókolni, de a férfi még úgy is erősebben tartja vissza, hogy a fotelbe szorulva próbálja leállítani a nőt.

– Jamila, elég legyen! – kiált fel, és ezután a nő el is éri célját, egy akaratos csókot ad volt barátjának, aki még mindig próbálja ellökni magától, kezeit a csuklója köré fonva, hátha úgy egyszerűbben visszatarthatja. Abban a pillanatban, hogy a bűnös csóknak sikerül elcsattannia, belép a nappaliba, indulásra készen Genova.

– Neym… – szemébe könnyek szöknek, ahogy meglátja a szeretett férfit, s ölében a brazil ribancot.

Hanyatt-homlok menekül ki a házból. Az utca végéig rohan lefelé, hálát adva az égnek, hogy sportcipőt húzott fel reggel. Amint meglát egy sárga taxit, leinti az autót, bevágódik a hátsó bőrülésre, és bediktálva a címét, hátradől a kényelmes ülésen. Magán érzi a középkorú sofőr értetlen pillantásait, ám nem is foglalkozik vele. Halkan hagyja, hogy könnycseppjei végigszánkázzanak az arcán, fekete csíkokat hagyva maguk mögött. Kifizeti a fuvart, és felrohan a lakására, mintha a férfi utolérhetné.

Leroskad a kannapéra, és torkaszakadtából üvölt fel. Zokogva borul világos farmerrel borított combjára, s már minden reményét elvesztve, hagyja, hogy az összes baj kiömöljön a lelkéből a könnyeivel együtt.

Annyi könnycseppet ejtett már miatta. Hol valóban, hol gondolatban, de minden egyes seb után bőségesen kiadott magából mindent. Most már tényleg nem bízhat senkiben. Senkiben, mert az, akiről azt hitte, lelki társára lelt, csúnyán becsapta. Ez van, neki ez jutott… Könnyektől maszatos, felforrósodott arcát hideg kezébe rejti, majd mély lélegzetet véve próbál lenyugodni, kevés sikerrel. Tüdejéből felszakadó újabb rohamok ostromolják, s már nem is ellenkezik velük, hagyja, hogy az ár magával sodorja.

Rázkódó vállakkal ül a nappalijában, azon a kanapén, ahol a férfi gondját viselte azután, hogy Diego fájdalmas szörnyűségeket művelt vele. Ott a váza, aminek a helyén régebben az a sötét üvegből készült darab állt, amit a nő Jamila látogatása után tört apró darabokra, és a helyébe ez került. Ott a sok kép, amik a tönkretett festményei helyett kerültek a falára. Úgy érzi, itt már semmi sem a régi. Nincs olyan tárgy a lakásban, amihez ne fűzne elméje rossz emlékeket. Minden helyiségben történtek olyan dolgok, amiket legszívesebben elfelejtene.

Eddig mindig magát ostorozta. Azt hitte, az ő hibája mindaz, ami vele történt. Az egész élete romokban hevert az utóbbi időben, ő pedig nem tudta belátni, hogy mindez korántsem csak az ő hibája. Ő megbízott azokban az emberekben, akikben nem kellett volna, s ennek meg is lett az eredménye. Diego is visszatalált a feleségéhez meg a gyerekeihez, Neymar is vissza fog menni Jamilához. Ez így van rendjén. Ő pótlása volt a testi vágyaknak, hagyta, hogy szerelemnek álcázva többen is kihasználják, aztán amikor már nem olyan, mint új korába, eldobják.

Véget akar ennek az egésznek vetni. Megfordul a fejében, hogy egy konyhakéssel vet véget az életének, ám pont amikor már elindulna a konyhába, Matías smse vonja el a figyelmét.

Be akart mutatni a barátnőjének. – bűntudattal néz a telefon kijelzőjén villogó, egyszerű keresztnévre, s záporként hulló könnyei mögött is el tud mosolyodni. Lehet, hogy egyedül kell élnie, de vannak, akikre feltétlenül számíthat. Talán neki ezt a lapot osztották ott fent, ezt írták a nagykönyvbe, vagy simán csak az égieknek is kellett egy kis szappanopera az életükbe, amit unalmassá válásával kikapcsoltak, de a sötét képernyő mögött minden folytatódott tovább.

Elvetve minden eddigi ötletét, az italos szekrényhez lép, és kivéve onnan az összes alkoholt, egy éjszaka alatt megissza az összes üveg tartalmát.