16. Fejezet ~ Álom

Hola Kedveseim!

Már tűkön ülve vártam, hogy elérkezzen ez a szombat is, főleg, mert ez a rész az egyik, hozzám legközelebb álló, és nagyon izgulok, hogy tetszeni fog-e Nektek is. 

Különösebb hozzáfűznivalóm nincsen ezzel a fejezettel kapcsolatban, ám szeretném megköszönni a támogatásotokat! Köszönöm szépen a kommenteket, a pipákat, a 8 feliratkozót, a több, mint 6000 oldalmegjelenítést! Hihetetlenül hálás vagyok Nektek! :')

Csókollak Titeket,

Adriana

Genova

Barcelona

Shower

A barna, hullámos hajú kislány vidáman szaladgál a szobában. Boldog nevetés visszhangzik az idejétmúlt, fehér lepellel letakart bútorok között, melyekről most az évek során lerakódott porréteg gomolyogva, mint a szürke, fojtó füst, úgy száll fel. A lányka izgatottan hagyja hátra a nagy szobát, majd a régi, nyikorgó lépcsősoron leszáguldva, a kertig szedi apró lábait fürgén. Kezeit széttárva forog a régi villa mögötti hatalmas réten, majd elszédülve, gyöngyöző kacajjal a torkán, elterül a búzavirágok között, és az ég kékjére emeli szürkés tekintetét.

– Olyanok vagytok, mint a bárányok. – jelenti ki az égen elkúszó felhőpamacsokat nézve, aztán megint felül, de továbbra is az égboltot kémleli. – Anyu azt mondta, egyszer én is ott fogok lakni, ahol ti. De az nagyon sokára lesz, akkor, amikor erről a földről örökre Isten országába költözök. És akkor játszhatunk majd együtt! – nevet fel újra,a majd boldogan mosolyogva folytatja a szaladgálást.

– Callie! – hall meg egy ismerősen csengő, kedves, női hangot. – Gyere, Drágám! Megjött apu.

A kislány, akit nyolc éve, a születése után Callistének kereszteltek, gyorsan futva indul el a hátsó ajtóban rá váró, magas, karcsú nő felé.

– Jövök, Mami! – kiáltja, majd szinte nekiszaladt édesanyjának a nagy sietségben. – Hol van Apu? – kérdezi, szürkéskék őzikeszemeit a mosolygó nőre emelve.

– A konyhában vár rád. – mutat az anya hosszú ujjaival a folyosó végére.

A kislány beszalad a hatalmas konyhába, majd a falakon körbefutó fehér konyhaszekrények közé fogott faasztalhoz sétál, és kicsit kifújva magát, a fehér csipketerítővel borított asztallap szélébe kapaszkodik. Egy magas férfi fordul meg, ajkait széles mosolyra húzva, majd leguggol a lánya elé, és kitárja karjait.

– Szia, Csöppség! – köszönti a kislányt.

– Szia, Papa! – ugrik a lány édesapja erős karjaiba, aki nevetve támaszkodik meg fél kézzel maga mögött, nehogy hátraessenek a hideg kőpadlóra.

Nem sokára belép a konyha kétszárnyú, üvegezett, nyitott ajtaján a kislány anyukája is, majd felrak egy adag vizet forrni, és miközben a tea filterek kiáznak a gőzölgő vízben, az ablakon beáramló napfényáradatot figyeli. A kertben nyíló megannyi virág színességét, a gondozott füvet, az aranyhalakkal teli kerti tavat.

– Menj ki a nappaliba, hoztam neked valamit. – mutat a szemben álló helyiségre a férfi, majd amikor a kislányuk kiszaladt, a feleségéhez sétál, és szeretetteljesen megöleli a nőt.

Callie belép a nagy, fényárban úszó nappaliba, s tekintetével az ajándékot kezdi keresni. Végignéz a nagy, fekete zongorán, amin anyu szokott esténként játszani, a hatalmas foteleken, amik a kanapé mellé vannak állítva, majd az asztalra téved a tekintete, ahol egy eddig még nem ismert képkeret van. Elveszi az aranykeretbe foglalt képet, majd a kertben álló hatalmas diófa árnyéka miatt a félhomályban hunyorogva nézi a képet. Ahogy ráeszmél, azon a képen ő van, két ismeretlen ember, egy alacsony, törékeny nő, és egy erős, tekintélyt parancsoló férfi között, mint egy rossz álomban, az ég elsötétül, s a terebélyes diófa ágait jeges szél kezdi tépázni. A telefon vészjóslóan kezd a konyhában csöngeni, miközben kialszik szinte minden fény, s a hatalmas viharban elsötétült ég már nem világítja meg a tájat.

A kislány ijedten szalad vissza a konyhába, ahol az ablakon keresztül hideg szél forgatja fel a helyiséget. Az asztalra helyezett papírok tucatjai sodródnak a világos konyhakőre, miközben Callie rémülten látja, hogy bár szüleit hívogatja, a két felnőtt szemeikből megállíthatatlanul áradó könnyekkel rohannak ki a konyhából. A kislány is utánuk szalad, ám a kiáltozó szülők – már nem is látva sírásra görbülő szájú lányukat –, szaladnak ki a házból a szakadó esőbe, ahol a hideg vízcseppek mellé kemény jéggé fagyott gombócok szállnak alá, ezzel kopogva szüntelenül a háztetőn, és az autón, amibe a kislány szülei szállnak éppen be.

– Papa! Mama! – sír fel a kislány, amikor látja szüleit kikanyarodni a házukhoz vezető töltésút végén, s ahogy eltűnnek a viharokkor veszélyes erdő hatalmas jegenyefái között.

Sír, fájdalmasan. Keservesen kántálja szülei nevét, ám amikor lelépne a tető által védett verandáról, hatalmas villám csap az erdő fái közé, ezzel bevilágítva az egész vidéket.

A kislánynak azon a szörnyű estén kellett felnőnie.

Fly with you

Könnyeitől fuldokolva ül fel hatalmas franciaágyában, majd mellkasára szorítja vékony kezeit, és mélyeket próbál lélegezni. Csak egy rossz álom. – ismételgeti magában, majd hogy megbizonyosodjon róla, kinéz az ablakon is, ám ott csak Barcelona narancsos fényeit látja.

Visszahanyatlik a puha párnák közé, s még mindig zihálva próbál gondolkodni. Nem emlékszik rá, álmodott-e valaha hasonlót, ám abban teljesen biztos, hogy valamikor ezeket a hirtelen baljóssá forduló képkockákat látta, s kissé úgy is hat neki, mintha már megélte volna egyszer. Hideg kezét felforrósodott homlokára helyezi, majd lenyugodva a csupasz plafont kezdi kémlelni. Olyan furcsán tökéletes. Nincsen egyetlen repedés sem rajta, mégis úgy érzi, korántsem olyan hibátlan, mint azt mutatni akarja, s a hófehér vakolat csak elkendőzi a romlott belsőt.

Nem sokkal később erős álmosság tör rá, így akarva-akaratlanul is alámerül a jótékony tudatlanságban, ezzel kizárva maga körül a külvilágot.

* * *

Ledobja nehéz könyveit Florentina mellé, majd leül az olasz lány jobb oldalára. Egy öleléssel köszönti barátnőjét, majd előveszi füzetét, amely a következő előadásra kell, s hátradőlve hallgatja, ahogy Flo megállás nélkül mesél neki a nemsokára közelgő esküvőszervezésről. Hidegen hagyja, hófehér vagy tojáshéjszínű legyen a torta marcipánbevonata, mégsem szól egy szót sem, amikor az olasz lány lelkesen mutogat neki képeket egy cukrászdából.

Az órák végeztével mintha puskából lőtték volna ki, olyan gyorsan siet kifelé az épületből. Törzshelyévé vált kávézója fel halad, majd leül egy napernyővel árnyékolt faasztalhoz, és rendel magának egy csokis croissantot és egy csésze kávét.

– Csatlakozhatok? – ül le mellé hanyagul egy férfi, akiben a brazil focistára ismer a pillanat törtrésze alatt.

– Már megtetted, nem? – vonja fel szemöldökét gunyorosan a nő, majd elnéz a csatár öntelten vigyorgó arca mellett, és a hideg vizet árasztó szökőkutat figyeli, ami a kis tér közepén áll.

– Rendeltem magamnak is, ha meg már ide ültem le, a vendégem vagy. – mondja a férfi, vigyorát mosollyá szelídítve. – Mitől van rossz kedved? – vált végül komollyá, amikor látja az olasz nő komor arcát.

– Csak álmodtam valami hülyeséget, aminek nem derült ki a vége, és most ezen kattog az agyam. – von vállat Genova, majd megissza az elé rakott kávét, és hozzálát a crosissantja elfogyasztásához.

A brazil csak csöndesen bólint, és ő is elkezdi meginni jégkockákkal hűsített kóláját. Fél óra múlva Neymar sétára invitálja a nőt, aki vonakodva bár, de tekintettel arra, hogy nincs több órája, belemegy.

Egy közeli parkba mennek, ahol a játszótéren fogócskázó gyerekeken, a szüleiken és néhány futón kívül nincs más. Besétálnak a magas bokrok közötti sétányokra, majd szorosan egymás mellett haladva, csöndesen nézik a lábukat. Mindketten a másikon gondolkodnak. Az eltelt hónapokban kénytelenek voltak rájönni, hogy bá eddig csak magukra számíthattak, most már ott van a másik is, ha baj van. Lehet, hogy szavakkal nem mondják ki, de a tetteik, mozdulataik magukért beszélnek. Elveszettek ebben a hatalmas világban, és megnyugvásra lelhetnek minden éjszaka, amikor egymás mellett merülnek álomba, s minden reggel, amikor együtt térnek vissza ebbe a világba.

A férfi hirtelen megáll, ezzel a nőt is megtorpanásra késztetve.

– Köszönetet szeretnék neked mondani. – kezdi Neymar, közben még magán is meglepődik, hiszen olyan, mint egy elpirulós, tizenéves tini. Miket ki nem hoz belőle ez a nő!

Love me like you do

– Nekem? – lepődik meg Genova, majd érdeklődve várja a csatár folytatását. – Mégis miért?

– Csak mert kiállsz mellettem. – von vállat a férfi nemtörődömségbe burkolva érzéseit, amik az sugározzák az olasz nő felé, hogy valódiak, és valóban fontosak. – Sok ember tart komplett idiótának, többek között szerintem a családom is. – nevet fel kínosan. – Azt érzem néha, hogy már csak a pénzem kell nekik, nem is én. Lehet, ez nem így van, de eddig még csak melletted viseltem el. Minden, hogy berúgva, vagy józanul feküdtünk le, akkor is feltöltött energiával, és valószínűleg még így is olyan vagyok reggelenként, mint a mosott szar, de nem tudom, hol lennék, ha még ennyire sem lennék magamnál.

Genova felkuncog. – Őszintén, ez meglepett. – mosolyog rá a még mindig feszengő focistára, és belekezd saját köszönetnyilvánításába. – Be nem vallanám, de azért megsúgom, te is sokat nyomsz a latba, amiért Barcelonából még nem menekültem el. Te tudod egyedül a történetemet, te vagy az egyetlen, akinek elmondtam, még Matías sem hallotta az igazságot. – vallja be a nő, majd zavartan néz fel hosszú szempillái alól a férfira, aki érdeklődve fürkészi gyönyörű arcát. – Megdöbbentő kijelenteni, de a nyers őszinteségednek és bunkó, de igazságos beszólásaidnak köszönhetem, hogy talpon vagyok.

A férfi pár pillanatig kémleli csak a nő szép vonásait, majd telt ajkaihoz hajol, bal kezét a nő vékony derekára, jobbját puha arcára simítja, s óvatosan megcsókolja. Ajkaik puha táncot járnak, s miközben a nő elveszik csatárja ölelésében, csak arra tud gondolni, végre megtalálta a másik felét.

* * *

Másnap reggel egy behatárolhatatlan érzéssel ébred. Úgy érzi, hogy már nem kell senkihez sem csapódnia, hogy már megtalálta a saját felét, amire oly’ régóta vágyott. Már nem kell többé féltékenynek lennie Penelopéra, amiért Matías is talált magának valakit, többé már nem kell féltékenynek lennie Florentinára, aki boldog a vőlegénye mellett. Végre nem kell más férfiakhoz hasonlítania a kiszemeltjeit, mert van neki egy sajátja, amire mindig is vágyott.