2015. augusztus 22., szombat

20. Fejezet ~ Örökre

Hola Életeim!

Hát, azt hiszem, elérkeztünk ide is. Az utolsó fejezet, ami után már csak egy epilógus van hátra. Őszintén, nem találok szavakat arra, mennyire hálás vagyok Nektek, mennyire szeretlek Titeket, amiért támogattok! ♥ Ezért sosem lehetek eléggé hálás. 
Szeretlek Titeket,
Adriana

If you could see me now
Barcelona 

A harangok gyászos csengése fogadja a temető kovácsoltvas kapuin átlépőket. Az apró, hófehér kápolna előtt néhányfős gyásznép gyűlt össze, csupa feketébe öltözve, mint a hollók, amelyek a templom mögötti hatalmas juharfák vastag ágain ülnek, s mintha károgásukkal kinevetnék a gyászolókat, fekete szemeikkel a lent összegyűlteket figyelik. A templom vörös tetőszerkezetére erősített rézkereszt méltóságteljesen hirdeti Istent, s óvóan tekint le ő is a gyászolókra.
Kiszáll az éjfekete autóból, majd halkan becsukja maga mögött, és félve ugyan, de megfordul, hogy szembenézzen az út túloldalán húzódó temetővel. Elindulnak a fekete kovácsoltvas kapu felé, közben ő szemeit csak a templom tetején álló, rézkeresztre emeli. Szívét fájdalom szorongatja, s torkában is egyre nagyobbá nő egy képzeletbeli gombóc. Nem csak attól fél, hogy látnia kell, ahogy az anyját örök nyugalomra helyezik, hanem attól is, ki az, akivel a gyászolók – vagy inkább csak illendőségből jelenlévők – között találkoznia kell.
Átlépik a vaskaput. Többen is a törékeny nő felé fordulnak, aki csak lesüti szemét, és elkezdi combjáig érő, fekete ruháját igazgatni. A pap még sehol sincs, ám a koporsó már ott áll a fekete lepellel letakart emelvényen. Genova felpillant a beszélgető emberekre fekete, széles karimájú kalapja alól, majd feljebb tolja fekete Versace napszemüvegét az orrán.
Florentina aggódva fürkészi barátnője sápadt arcát, melyen még a púder sem tudott segíteni. Aggódik az olasz nőért, s közben közelebb húzódva belebújik Daniel ölelésébe. Vőlegényének egyenletes szívdobogása megnyugtatja.
Ugyanez nem mondható el Genováról. Fekete, könyökéig érő kesztyűit húzgálja, pánt nélküli ruháját igazgatja, és idegesen pillantgat Matíasra, aminek mintha nyugtalanságát a szél fújta volna el. A férfi halálos csöndben áll, s amikor elcsípi az olasz nő fénytelen tekinteteit, nyugtatóan elmosolyodik. Kinyújtja fekete öltönybe bújtatott teste mellől izmos karját, majd átkarolja a nála alig alacsonyabb nőt.
– Ne aggódj, hamar vége lesz. – suttogja a nő fülébe, aki tekintetét fekete tűsarkújának orrára szegezi, közben sötétbarna, hullámos hajának egyik rakoncátlan, puhán fénylő tincsét hátrasöpri a válláról. Fekete borítéktáskáját két keze közé fogva vesz mély levegőt, amikor látja, hogy két ember elindul feléjük. Florentina és Daniel Matíast is magukkal ragadva, odébb húzódnak, s beszélgetést színlelve, fél szemmel Genován tartják szemüket.
– Őszinte részvétünk, Genova! – simít végig az olasz számára ismeretlen, idősödő nő, majd két puszival megtoldja részvétnyilvánítását. Genovát megcsapja a nő arcát kendőző púder finom illata. Ismerős valahonnan, de nem jut eszébe, hol érezte már ezt az illatot.
– Édesanyád jó ember volt, őszinte részvétünk! – helyezi nagy, érdes tenyerét a férfi is Genova vállára, majd amikor ő csak bólint, és leveszi napszemüvegét, kérdőn néz a két vele szemben állóra.
– Nem ismerem önöket. – mondja szinte már olyan halkan, mintha suttogna.
– Ó! – bólint az előkelő hölgy, majd rámosolyog szolidan az olasz nőre. – Én Clementina Sueños vagyok, a férjem pedig Rodrigo Sueños. Édesanyád sok ideig dolgozott a mi újságunknál, így kötelességünknek éreztük, hogy tisztelegjünk az emléke előtt. – mondja az idősödő Clementina, majd könnyeit eltávolítandó, az ég felé pislog. – Nagyon kedves nő volt.
Genova csak halványan mosolyog, de amint a Sueños házaspár megfordul, és odébb sétál, a nő arcáról lefagy az erőltetett vigyor. Sajnos nem sokáig, mert újabb személyek sétálnak hozzá.
– Biztosan nem emlékszel már ránk. – mosolyog rá Genovára az anyjával egyidős nő, könnyes szemével szomorúságot sugározva. – Marie vagyok, tudod, a keresztanyukád, ő pedig itt Mario, a keresztapád. És itt a mi egyetlenünk, Sarrah. – mutat a lábukba kapaszkodó, alig hat éves kislányra, aki ártatlanul néz fel a magas, feketébe öltözött Genovára.
Még hosszú percekig beszélgetnek üres témákról, majd a koporsó elé kilépő pap felé fordulnak. Genova visszasétál Matías mellé, majd még utoljára ránéz a bíztatóan elmosolyodó Florentinára, és a papra szegezi tekintetét.
– Azért gyűltünk itt ma össze, mert örök búcsút kell vennünk egy derék asszonytól, szerető anyától. Carla Ferrer nyolc nappal ezelőtti halála mindenkit megrázott. Ez a jólelkű, dolgos nő abban a hatalmas kegyben részesült, hogy hátrahagyva evilági gondjait, Isten országába lépett. – a pap felemeli kezeit a koporsó fölött, majd az égre néz. – Imádkozzunk Carla testvérünkért, hogy Jézus Krisztus közbenjárásával, Szűz Mária oltalmazásával a mi Urunk megbocsássa vétkeit, és gyermekei közé emelje. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, Ámen.
Néhány perc némán eltelt csönd után, mintha csak az ég is jelezné, az elhunyt asszony már Isten mellett az égből figyeli a gyászolókat, a Nap fényes sugaraival önti el a templom előtti, szürke kövekkel borított teret.
Az atya tovább folytatja imáját, majd felolvas a Bibliából egy részletet, és felhívja az emelvényre Frederico Costát, aki Genova anyjának egyik munkatársa volt Sueñosék újságjánál. A férfi erősen koncentrálva arra, hogy ne sírjon, akadozva mond el egy beszédet, amiben megemlíti, Carla milyen jó ember volt. Genova végig úgy érzi, ez a férfi nem csupán egy munkatársa volt anyjának, vagy ha igen, akkor is többet érzett nála puszta barátságnál.
Futólag oldalra pillant, de lélegzete a tüdejében reked, amikor megpillant egy magas alakot, Túlságosan is ismerős alakot. Feketében van, de nem jön közelebb az út másik oldalánál. Fekete nadrágjának zsebébe süllyesztett kezein futó tetoválásai biztosítják a nőt, hogy ő az. Nagyot nyel, és visszanéz a papra. Pillantása oldalra kúszik, ahol Florentina sír hangtalanul Daniel mellkasához bújva, Matías pedig alig pár centire áll tőle, erősen tartva magát.
Hátrál néhány lépést, majd amikor Matías kérdőn utána fordul, már magassarkújában kopogva rohan a kapu felé. Itt van! – szeretné kiáltani, de könnyeitől és a torkában növő gombóctól nem tud. A férfi hitetlenül elneveti magát, majd amikor a nő már az út széléhez lép, kinyújtja izmos karjait felé. A nő ügyet sem vetve az autókra, átszalad az úttesten, kizárva füléből a fékcsikorgásokat és dudaszókat, majd a brazil karjai közé veti magát.
Zokogva csókolja, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne. A férfi ölelésébe bújik, és hevesen dobogó szívvel szippantja be a focista finom, nyugtató illatát. A Tizenegyes csak mosolyog, és egy utolsó pillantást vetve  a felé intő, megnyugodva mosolygó Matías felé, arcát a nő puha, selymes hajába fúrja. Leveszi a fekete kalapot a nő fejéről, majd finom csókokkal hinti be annak könnyes arcát.
– Azt hiszem, menthetetlenül beléd szerettem. – suttogja a nő fülébe, majd felkapja, és erősen tartva, újra megcsókolja.
– Itt vagy. – mondja a nő, mikor újra érzi a lába alatt a talajt. – Mégsem hagytál el.
– Sosem tudnálak. – válaszol a férfi a nő puha hátát simogatva. – Sosem.
A nő felnéz, csillogó, boldogságtól síró, szürkéskék szemeit a focistára emeli. – Mellettem maradsz? – kérdi bizakodva.
– El sem mentem mellőled. – válaszol a férfi, majd elmosolyodik. – Gyere, elmegyünk innen.
– Hova? – néz kérdőn az olasz nő, miközben vékony, csontos ujjait a férfi tenyerébe csúsztatja. Soha nem akarja már elengedni.
– Oda, ahol már nem bánthatnak. – válaszol a brazil, majd átkarolja a nőt, és elindulnak.
Elindulnak egy úton, amelyet együtt kezdtek, s amelyen végig egymást kísérték. Hol együtt, hol külön, mégis együtt lépkedtek. Hosszú hetekig gyötrelmek között őrlődtek, hiszen elválaszozták őket, de az élet végül összeillesztette a két apró részt, hogy egy nagyot alkotva, folytassák útjukat, együtt, elválaszthatatlanul.
Mert az Élet jelei megtanították őket arra, hogy minden rossz után valami jó következik.

„Sosincs késő az újrakezdéshez.
Mindegy hol vagy, merre jártál, mindegy, hányszor csalódtál.
Az élet az újrakezdésekről szól.”


4 megjegyzés:

  1. Kedves Adriana!


    Meghatódva vettem tudomásul, hogy ennek a csodálatos történetnek lassan vége van. Imádtam minden egyes részt, néha átkozódtam, hogy miért kell egy hetet várnom a következő részig. Sajnálom, hogy eddig nem hagytam semmiféle nyomott arról, hogy olvasom a történetet, ami azt illeti, nem rég találtam rá erre a munkádra és mikor rábukkantam, meglepődve vettem észre, hogy igen, léteznek még tehetséges írok, akik szívüket, lelküket beleteszik egy-egy részbe. Látszik, minden egyes részben látszik, hogy fordítottál rá időt rendesen, hogy tökéletesre megírd és most, hogy ennek vége lesz, csalódott vagyok, mert hosszú idő óta, ez az egyetlen valamire való történet, amit találtam. Én személy szerint imádom Neymart, hihetetlen játékos és ember is egyben, ezért is szerettem nagyon olvasni a történetedet. Remélem tudod, hogy ritka az ilyen író, mint Te, aki mindig időben hozza a részeket és időről időre megüti azt az elvárást, amit mi, olvasok állítunk fel neked. A történet elbűvölő, nem húztad a történéseket csak addig, ameddig kellett, egyszerű (a jó értelemben) és különleges. Egyszerűen úgy jó, ahogy van. Türelmetlenül várom az epilógust és az új történetedet is. :)


    Sok szeretettel, Kitti ❤


    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Kitti! ♥

      Sírva olvastam a soraidat. Őszintén meghatott, hogy így vélekedsz a történetről. Nagyon szépen köszönöm, hogy itt voltál végig a történetet követve, és most leírtad, mit gondolsz róla.
      Neymar egy csodálatos ember. Sokan sajnos a külsőt látják rajta, nem azt, ami mögötte van. Mert valójában ő egy legendának ígérkező játékos egyediséggel, őrült, de szeretni való személyiség, és példaértékű, hogy mindennél jobban szereti a kisfiát és a családját. Ráadásul mindent elkövet a rajongóiért, a szegénységben élő gyerekekért a hazájában, és ez az, amire igazán büszke lehet, és amire fel kéne a sok alaptalanul gyűlölködő embernek figyelnie!
      Még egyszer köszönöm, hogy írtál, nagyon hálás vagyok érte! Semmit sem árulhatok el az új történetemről, de szívből remélem, hogy elnyeri a tetszésedet, és ott is velem tartasz! :)

      Puszillak,
      Adriana

      Törlés
  2. Kedves Adriana!
    Két okból nem találok szavakat:
    1. Végéhez ért ez a csodás történetet! Nagyon fog hiányozni, hogy szombatonként várjam a részt és, hogy kommentelhessek Neked! Remélem hamarosan publikálod a következő történeted és minél előbb olvashatom!
    2. Imádtam ezt a részt! Mikor Genova meglátta Neymart, nekem volt egy olyan, hogy itt még lesz valami. S igazam is lett! Nem találom a szavaim, amivel leírhatnám, hogy mennyire a szívemhez nőtt ez a történet, pedig nem szeretem Neymart. De te megszeretted velem!
    Köszönöm szépen ezt a csodálatos, élményekben gazdag húsz részt!
    Ölel: Juliet xoxo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Juliet!

      Mindig mosolyt csalt az arcomra az a sok kedves mondat, amit hozzám intéztél minden fejezet alá, és most nagyon büszke vagyok magamra, amiért sikerült valami olyat alkotnom, ami más tetszését is elnyerte.
      Ugyanígy vagyok én is ezzel a fejezettel. Valahogyan sikerült úgy megírnom, hogy ég az én tetszésemet is lenyerte, ami nagy szó. Kritikus vagyok magammal szemben... :) Úgy éreztem, ez így kerek egész, és örülök, hogy Te is így gondolod!
      Láttam, hogy a német focisták csapatát erősíted, és ezért is volt külön elismerés számomra, hogy elolvastál minden hétvégén egy részt a rivális csapat szereplésével. Örülök, hogy megmutathattam Neymar egy általam elképzelt oldalát, és az is boldoggá tesz. hogy elolvastad, minden kötöttséget félretéve. Ezt sokan nem tennék meg, ezért nagyon büszke lehetsz magadra! :)

      Én köszönöm Neked, hogy minden rész alá leírtad a véleményedet, nagyon sok erőt és energiát szolgáltattál vele nekem az íráshoz! ♥

      Puszillak,
      Adriana

      Törlés