Hola Életeim!
Hát, azt hiszem, elérkeztünk ide is. Az utolsó fejezet, ami után már csak egy epilógus van hátra. Őszintén, nem találok szavakat arra, mennyire hálás vagyok Nektek, mennyire szeretlek Titeket, amiért támogattok! ♥ Ezért sosem lehetek eléggé hálás.
Szeretlek Titeket,
Adriana
![]() |
If you could see me now |
Barcelona
A harangok gyászos csengése fogadja a
temető kovácsoltvas kapuin átlépőket. Az apró, hófehér kápolna előtt néhányfős
gyásznép gyűlt össze, csupa feketébe öltözve, mint a hollók, amelyek a templom
mögötti hatalmas juharfák vastag ágain ülnek, s mintha károgásukkal kinevetnék
a gyászolókat, fekete szemeikkel a lent összegyűlteket figyelik. A templom
vörös tetőszerkezetére erősített rézkereszt méltóságteljesen hirdeti Istent, s
óvóan tekint le ő is a gyászolókra.
Kiszáll az éjfekete autóból, majd halkan
becsukja maga mögött, és félve ugyan, de megfordul, hogy szembenézzen az út
túloldalán húzódó temetővel. Elindulnak a fekete kovácsoltvas kapu felé, közben
ő szemeit csak a templom tetején álló, rézkeresztre emeli. Szívét fájdalom
szorongatja, s torkában is egyre nagyobbá nő egy képzeletbeli gombóc. Nem csak
attól fél, hogy látnia kell, ahogy az anyját örök nyugalomra helyezik, hanem
attól is, ki az, akivel a gyászolók – vagy inkább csak illendőségből jelenlévők
– között találkoznia kell.
Átlépik a vaskaput. Többen is a törékeny
nő felé fordulnak, aki csak lesüti szemét, és elkezdi combjáig érő, fekete
ruháját igazgatni. A pap még sehol sincs, ám a koporsó már ott áll a fekete
lepellel letakart emelvényen. Genova felpillant a beszélgető emberekre fekete,
széles karimájú kalapja alól, majd feljebb tolja fekete Versace napszemüvegét az orrán.
Florentina aggódva fürkészi barátnője
sápadt arcát, melyen még a púder sem tudott segíteni. Aggódik az olasz nőért, s
közben közelebb húzódva belebújik Daniel ölelésébe. Vőlegényének egyenletes
szívdobogása megnyugtatja.
Ugyanez nem mondható el Genováról. Fekete,
könyökéig érő kesztyűit húzgálja, pánt nélküli ruháját igazgatja, és idegesen
pillantgat Matíasra, aminek mintha nyugtalanságát a szél fújta volna el. A
férfi halálos csöndben áll, s amikor elcsípi az olasz nő fénytelen tekinteteit,
nyugtatóan elmosolyodik. Kinyújtja fekete öltönybe bújtatott teste mellől izmos
karját, majd átkarolja a nála alig alacsonyabb nőt.
– Ne aggódj, hamar vége lesz. – suttogja a
nő fülébe, aki tekintetét fekete tűsarkújának orrára szegezi, közben
sötétbarna, hullámos hajának egyik rakoncátlan, puhán fénylő tincsét hátrasöpri
a válláról. Fekete borítéktáskáját két keze közé fogva vesz mély levegőt,
amikor látja, hogy két ember elindul feléjük. Florentina és Daniel Matíast is
magukkal ragadva, odébb húzódnak, s beszélgetést színlelve, fél szemmel Genován
tartják szemüket.
– Őszinte részvétünk, Genova! – simít
végig az olasz számára ismeretlen, idősödő nő, majd két puszival megtoldja
részvétnyilvánítását. Genovát megcsapja a nő arcát kendőző púder finom illata.
Ismerős valahonnan, de nem jut eszébe, hol érezte már ezt az illatot.
– Édesanyád jó ember volt, őszinte
részvétünk! – helyezi nagy, érdes tenyerét a férfi is Genova vállára, majd
amikor ő csak bólint, és leveszi napszemüvegét, kérdőn néz a két vele szemben
állóra.
– Nem ismerem önöket. – mondja szinte már
olyan halkan, mintha suttogna.
– Ó! – bólint az előkelő hölgy, majd
rámosolyog szolidan az olasz nőre. – Én Clementina Sueños vagyok, a férjem pedig
Rodrigo Sueños. Édesanyád sok ideig dolgozott a mi újságunknál, így
kötelességünknek éreztük, hogy tisztelegjünk az emléke előtt. – mondja az
idősödő Clementina, majd könnyeit eltávolítandó, az ég felé pislog. – Nagyon
kedves nő volt.
Genova csak halványan
mosolyog, de amint a Sueños házaspár megfordul, és odébb sétál, a nő arcáról
lefagy az erőltetett vigyor. Sajnos nem sokáig, mert újabb személyek sétálnak
hozzá.
– Biztosan nem emlékszel már ránk. –
mosolyog rá Genovára az anyjával egyidős nő, könnyes szemével szomorúságot
sugározva. – Marie vagyok, tudod, a keresztanyukád, ő pedig itt Mario, a
keresztapád. És itt a mi egyetlenünk, Sarrah. – mutat a lábukba kapaszkodó,
alig hat éves kislányra, aki ártatlanul néz fel a magas, feketébe öltözött Genovára.
Még hosszú percekig beszélgetnek üres
témákról, majd a koporsó elé kilépő pap felé fordulnak. Genova visszasétál
Matías mellé, majd még utoljára ránéz a bíztatóan elmosolyodó Florentinára, és
a papra szegezi tekintetét.
– Azért gyűltünk itt ma össze, mert örök
búcsút kell vennünk egy derék asszonytól, szerető anyától. Carla Ferrer nyolc
nappal ezelőtti halála mindenkit megrázott. Ez a jólelkű, dolgos nő abban a
hatalmas kegyben részesült, hogy hátrahagyva evilági gondjait, Isten országába
lépett. – a pap felemeli kezeit a koporsó fölött, majd az égre néz. –
Imádkozzunk Carla testvérünkért, hogy Jézus Krisztus közbenjárásával, Szűz
Mária oltalmazásával a mi Urunk megbocsássa vétkeit, és gyermekei közé emelje.
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, Ámen.
Néhány perc némán eltelt csönd után,
mintha csak az ég is jelezné, az elhunyt asszony már Isten mellett az égből
figyeli a gyászolókat, a Nap fényes sugaraival önti el a templom előtti, szürke
kövekkel borított teret.
Az atya tovább folytatja imáját, majd
felolvas a Bibliából egy részletet, és felhívja az emelvényre Frederico Costát,
aki Genova anyjának egyik munkatársa volt Sueñosék újságjánál. A férfi erősen koncentrálva arra,
hogy ne sírjon, akadozva mond el egy beszédet, amiben megemlíti, Carla milyen
jó ember volt. Genova végig úgy érzi, ez a férfi nem csupán egy munkatársa volt
anyjának, vagy ha igen, akkor is többet érzett nála puszta barátságnál.
Futólag oldalra pillant, de
lélegzete a tüdejében reked, amikor megpillant egy magas alakot, Túlságosan is ismerős
alakot. Feketében van, de nem jön közelebb az út másik oldalánál. Fekete
nadrágjának zsebébe süllyesztett kezein futó tetoválásai biztosítják a nőt,
hogy ő az. Nagyot nyel, és visszanéz a papra. Pillantása oldalra kúszik, ahol
Florentina sír hangtalanul Daniel mellkasához bújva, Matías pedig alig pár
centire áll tőle, erősen tartva magát.
Hátrál néhány lépést, majd
amikor Matías kérdőn utána fordul, már magassarkújában kopogva rohan a kapu
felé. Itt van! – szeretné kiáltani, de könnyeitől és a torkában növő gombóctól
nem tud. A férfi hitetlenül elneveti magát, majd amikor a nő már az út széléhez
lép, kinyújtja izmos karjait felé. A nő ügyet sem vetve az autókra, átszalad az
úttesten, kizárva füléből a fékcsikorgásokat és dudaszókat, majd a brazil
karjai közé veti magát.
Zokogva csókolja, mintha
bármelyik pillanatban eltűnhetne. A férfi ölelésébe bújik, és hevesen dobogó
szívvel szippantja be a focista finom, nyugtató illatát. A Tizenegyes csak
mosolyog, és egy utolsó pillantást vetve
a felé intő, megnyugodva mosolygó Matías felé, arcát a nő puha, selymes
hajába fúrja. Leveszi a fekete kalapot a nő fejéről, majd finom csókokkal hinti
be annak könnyes arcát.
– Azt hiszem, menthetetlenül
beléd szerettem. – suttogja a nő fülébe, majd felkapja, és erősen tartva, újra
megcsókolja.
– Itt vagy. – mondja a nő,
mikor újra érzi a lába alatt a talajt. – Mégsem hagytál el.
– Sosem tudnálak. – válaszol a
férfi a nő puha hátát simogatva. – Sosem.
A nő felnéz, csillogó,
boldogságtól síró, szürkéskék szemeit a focistára emeli. – Mellettem maradsz? –
kérdi bizakodva.
– El sem mentem mellőled. –
válaszol a férfi, majd elmosolyodik. – Gyere, elmegyünk innen.
– Hova? – néz kérdőn az olasz
nő, miközben vékony, csontos ujjait a férfi tenyerébe csúsztatja. Soha nem
akarja már elengedni.
– Oda, ahol már nem
bánthatnak. – válaszol a brazil, majd átkarolja a nőt, és elindulnak.
Elindulnak egy úton, amelyet
együtt kezdtek, s amelyen végig egymást kísérték. Hol együtt, hol külön, mégis
együtt lépkedtek. Hosszú hetekig gyötrelmek között őrlődtek, hiszen
elválaszozták őket, de az élet végül összeillesztette a két apró részt, hogy
egy nagyot alkotva, folytassák útjukat, együtt, elválaszthatatlanul.
Mert az Élet jelei
megtanították őket arra, hogy minden rossz után valami jó következik.
„Sosincs
késő az újrakezdéshez.
Mindegy
hol vagy, merre jártál, mindegy, hányszor csalódtál.
Az
élet az újrakezdésekről szól.”
Kedves Adriana!
VálaszTörlésMeghatódva vettem tudomásul, hogy ennek a csodálatos történetnek lassan vége van. Imádtam minden egyes részt, néha átkozódtam, hogy miért kell egy hetet várnom a következő részig. Sajnálom, hogy eddig nem hagytam semmiféle nyomott arról, hogy olvasom a történetet, ami azt illeti, nem rég találtam rá erre a munkádra és mikor rábukkantam, meglepődve vettem észre, hogy igen, léteznek még tehetséges írok, akik szívüket, lelküket beleteszik egy-egy részbe. Látszik, minden egyes részben látszik, hogy fordítottál rá időt rendesen, hogy tökéletesre megírd és most, hogy ennek vége lesz, csalódott vagyok, mert hosszú idő óta, ez az egyetlen valamire való történet, amit találtam. Én személy szerint imádom Neymart, hihetetlen játékos és ember is egyben, ezért is szerettem nagyon olvasni a történetedet. Remélem tudod, hogy ritka az ilyen író, mint Te, aki mindig időben hozza a részeket és időről időre megüti azt az elvárást, amit mi, olvasok állítunk fel neked. A történet elbűvölő, nem húztad a történéseket csak addig, ameddig kellett, egyszerű (a jó értelemben) és különleges. Egyszerűen úgy jó, ahogy van. Türelmetlenül várom az epilógust és az új történetedet is. :)
Sok szeretettel, Kitti ❤
Drága Kitti! ♥
TörlésSírva olvastam a soraidat. Őszintén meghatott, hogy így vélekedsz a történetről. Nagyon szépen köszönöm, hogy itt voltál végig a történetet követve, és most leírtad, mit gondolsz róla.
Neymar egy csodálatos ember. Sokan sajnos a külsőt látják rajta, nem azt, ami mögötte van. Mert valójában ő egy legendának ígérkező játékos egyediséggel, őrült, de szeretni való személyiség, és példaértékű, hogy mindennél jobban szereti a kisfiát és a családját. Ráadásul mindent elkövet a rajongóiért, a szegénységben élő gyerekekért a hazájában, és ez az, amire igazán büszke lehet, és amire fel kéne a sok alaptalanul gyűlölködő embernek figyelnie!
Még egyszer köszönöm, hogy írtál, nagyon hálás vagyok érte! Semmit sem árulhatok el az új történetemről, de szívből remélem, hogy elnyeri a tetszésedet, és ott is velem tartasz! :)
Puszillak,
Adriana
Kedves Adriana!
VálaszTörlésKét okból nem találok szavakat:
1. Végéhez ért ez a csodás történetet! Nagyon fog hiányozni, hogy szombatonként várjam a részt és, hogy kommentelhessek Neked! Remélem hamarosan publikálod a következő történeted és minél előbb olvashatom!
2. Imádtam ezt a részt! Mikor Genova meglátta Neymart, nekem volt egy olyan, hogy itt még lesz valami. S igazam is lett! Nem találom a szavaim, amivel leírhatnám, hogy mennyire a szívemhez nőtt ez a történet, pedig nem szeretem Neymart. De te megszeretted velem!
Köszönöm szépen ezt a csodálatos, élményekben gazdag húsz részt!
Ölel: Juliet xoxo
Drága Juliet!
TörlésMindig mosolyt csalt az arcomra az a sok kedves mondat, amit hozzám intéztél minden fejezet alá, és most nagyon büszke vagyok magamra, amiért sikerült valami olyat alkotnom, ami más tetszését is elnyerte.
Ugyanígy vagyok én is ezzel a fejezettel. Valahogyan sikerült úgy megírnom, hogy ég az én tetszésemet is lenyerte, ami nagy szó. Kritikus vagyok magammal szemben... :) Úgy éreztem, ez így kerek egész, és örülök, hogy Te is így gondolod!
Láttam, hogy a német focisták csapatát erősíted, és ezért is volt külön elismerés számomra, hogy elolvastál minden hétvégén egy részt a rivális csapat szereplésével. Örülök, hogy megmutathattam Neymar egy általam elképzelt oldalát, és az is boldoggá tesz. hogy elolvastad, minden kötöttséget félretéve. Ezt sokan nem tennék meg, ezért nagyon büszke lehetsz magadra! :)
Én köszönöm Neked, hogy minden rész alá leírtad a véleményedet, nagyon sok erőt és energiát szolgáltattál vele nekem az íráshoz! ♥
Puszillak,
Adriana