19. Fejezet ~ Elengedte

Hola! :)

Már egy ideje realizálódott bennem, hogy sajnos ennek a blognak is lassan vége lesz, mégsem vagyok nagyon elkeseredve, mert ugye van az a mondás, hogy egy fejezet lezárul, de egy új elkezdődik. :) 

És remélem, az az új "fejezet" elnyeri majd a tetszéseteket! 

Puszillak Titeket,

Adriana

Burn

Genova

Barcelona

A napok lomha lassúsággal teltek el. Minden reggel úgy kelt fel, hogy legszívesebben saját kezűleg fojtotta volna meg magát egy kanál vízben, mégis úgy lépett ki az utcára, mintha semmi sem történt volna. Szakadatlanul érkező fehér rózsáit vázába tette, s azok a nappalit elárasztva kellemes rózsaillattal, tündököltek tovább. Azt viszont gyűlölte, hogy számára szinte ismeretlen emberek, unokatestvérek, keresztszülők, a család barátai hívogatták, amint megtudták anyja halálát. Persze az egy héttel később rendezendő temetésre minden bizonnyal nem fognak eljönni. Mert ilyen összetartó egy család…

Sietve lép ki az utcára, majd elsétálva az egyetem nagy épületéig, vesz magának egy szendvicset, és megreggelizik. A professzor már bent áll a tábla előtt, de figyelemre sem méltatja az érkező nőt. Csöndesen leül Florentina mellé, aki szomorúan néz végig barátnőjén. Már túlestek a mesedélutánon, a szörnyülködésen, a vigasztalásokon, ám az olasz lány nem tudja megérteni, Genova miért nem öltözik feketébe. Ugyanazokat a ruhákat veszi fel, mint amiket az anyja halála előtt is hordott, és azt mondja, nem akarja, hogy sajnálják – meg különben is, a fekete sápasztja.

Délelőttjei az egyetemen telnek, hiszen a hosszú előadások hallgatása elvonja a figyelmét minden bajáról. Délben Florentinával, vagy Matíasszal ebédel, akitől nemsokára búcsúzkodnia kell, mert a férfi Madridba megy tanulni, hogy összeköltözzenek Penelopéval. Az ausztrál nővel is jól kijön. Sokszor beszélnek telefonon, írnak egymásnak smst, legutóbb még Skype-olni is leültek. Pen meglátogatta Genovát, amikor a nő hazaért Madridból, és rá kellett jönnie, hogy el kell kezdeni a temetést szervezni. Még egy hete hátravan, de inkább Florentina csinál helyette mindent, mert ő ehhez túl megterhelt. Neymar is egyre többször keresi telefonon, küldi a rózsákat, bár minden ismerősének a lelkére kötötte, hogy a brazilnak egy szót se áruljanak el az anyja haláláról. A férfi talán felbukkanna egyik nap, és akkor a tökéletesen felépített fal, amely védi őt a sérüléstől, összeomolna pillanatok alatt.

Szorgosan készül fel minden órájára, ez pedig a tanulmányi eredményein is meglátszik. Az összes tanára félrehívta már megdicsérni, amiért ennyire megváltozott. Utálta egyik lábáról a másik állva azt hallgatni, mennyire örülnek a változásnak. Ő nem akart megváltozni. Csak el akart menekülni a problémái elől, ennyi az egész.

Már napok óta nem mozdult ki a lakásából. Kiállt ugyan néha az erkélyére, hogy magába szívja a napfényt és a friss levegőt, de többre nem volt képes. Florentina sokszor hozott neki ennivalót, és be is vásárolt néha, de három nappal később az olasz nő már úgy érezte, mindenki hátán csak egy nagy teher. Matías is ahelyett, hogy a saját életét szervezte volna, hozzá jött minduntalan, kérdezgette, beszélgetett vele, vagy simán csak leült, és néhány órán át tévézett.

A nő ezt hamar megunta. Szólt az összes látogatónak, hogy ne jöjjenek, és a saját kezébe vette a temetést. Egy magántemetőben vásárolt sírhelyet az anyjának, majd felhívott néhány virágárust, akikkel összeállítottak különböző csokrokat. Mindent maga csinált, kivéve a koporsó megrendelését, azt hagyta egyedül Matíasra.

Vasárnapra tűzték ki a temetést a Poblenou hatalmas kertjében álló templom előtt. Minden készen állt. Nem hitte volna, de félt, hogy mi lesz nélküle a nagy világban. Miután mindössze tizennyolc évesen hátrahagyta az anyját, több nagyvárosban is élt. Modellkedéssel próbált megélni, egy-két helyen még egész sok pénz ütötte a markát. Ilyentájt akadt össze Cheryllel, aki a szárnyai alá fogadta, és amikor New Yorkban voltak fotózásai, az ügynökénél lakott. Szép emlékek fűzték minden városhoz. A római Colosseumhoz, a párizsi Eiffel-toronyhoz, a Los Angelesi Hírességek Sétányához, a New Yorki Central-parkhoz, és még sok másik városhoz.

De eljött az az idő is, amikor már kevésnek érezte a sok fotózást. Tanulni akart, és erre a legmegfelelőbb a sevillai egyetem volt, ahogy egy évig látogatta az előadásokat.

A Barcelonába érkezésére még most is idegesen gondol vissza, ahogy leül a háza melletti park puha, élénkzöld füvére. Tisztán emlékszik arra, mennyire szorongott akkor, amikor felült a vonatra, és egészen az állomásról való kigurulásig azt figyelte, nehogy Diego feltűnjön. A középkorú férfi képének felidézésekor a hideg is kirázza, így inkább feláll, megigazítja copfba kötött haját, majd nekifeszül, és elkezd kocogni.

Megnyugtatóan hat rá a friss levegő, ahogy fedetlen vállát simogatja, ahogy arcán apró csókokkal köszönti újra. Minden lépésénél mélyeket szippant a friss, virágporos, nyári levegőből. Üdítő számára is a tudat, hogy ez a város sosem öregszik, sosem alszik, sosem válik a tél foglyává. Itt örökké napsütés van, és az összes eső, ami leesik a háztetőkre, utcákra, parkokra, csupán csak nyári zápor.

Megáll, leül egy közeli padra, és mélyeket lélegzik. Kinyújtja maga előtt hosszú lábait, és felnéz.

Neymar

Barcelona

 Leparkol a nagy ház előtt, majd kiszáll, és napszemüvegét orrára helyezve, besétál a fakapun. Int a portásnak, majd kezében a hófehér rózsával felliftezik a hatodik emeletre. Amikor kilép a fehérre festett falú folyosóra, izgatottabb lesz. Mindig fél, nehogy szembetalálkozzon az olasz nővel, de talán most jár itt utoljára. Jamilának köszönhetően talán már el is veszítette az ő olasz szépségét. A nő bizonyára azt hiszi, Jamila és ő nem bírják elereszteni egymást, ezért félreáll az útból és nem keresi többé. De a focista ezt nem szeretné. A nő nem válaszol a telefonhívásaira, az üzeneteire, a virágokra, semmire sem. Sosem sikerült még elcsípnie az egyetem előtt szétszéledő diákok tengerében, és a lakásáról sem látta elmenni, vagy megérkezni.

In case

Lerakja a szépen vágott rózsát a lábtörlőre, és belenyúl bőrdzsekijének belső zsebébe. Kivesz onnan egy borítékot, amibe vékony papírt rejtett, s lerakja a virág mellé. Elolvassa a rajta díszelgő nő olasz nevét, majd feláll, és haza indul. Több virágot nem fog hozni, többször nem keresi a nőt. Eddig azt hitte, ő az, aki után eszeveszetten szaladnak a lányok, most mégis rájött, hogy a büszkeségét feladva próbálta kiengesztelni azt az egyet, aki elbűvölte őt, ám még így is folytonos, kimondatlan, de ridegen igaz visszautasítást kapott.

Genova

Barcelona

Homlokát megtörölve lép ki a liftből, majd befordul a folyosó végén, és lemondóan sóhajt fel, amikor meglátja a fehér rózsát a lábtörlőn. Lehajol, hogy felvegye, de egy levelet is talál mellette, a nevével címezve. Lelkét jeges rémület öleli körül, amikor ráeszmél, az írás szeretett focistájáé. Lemondana róla? Szemébe könnyek gyűlnek, ahogy ott helyben feltépi a borítékot, és kirángatja a vékony papírt, melynek mindkét oldalára írtak, egyenes sorokban, sötét tintával.

Kedves Genova!

Hogy őszinte legyek, sosem voltam jó az ilyen levelek megírásában. Már belátom, hogy személyesen nem tudom kened elmondani, amit most itt le fogok írni.

Tudom, hogy láttál minket Jamilával, és őszintén sajnálom. Az a nő soha nem ért semmit sem, és nem csak nekem. Tudom, hogy kihasznált, amíg én azt hittem, szeretem, és mivel ismersz, haragtartó vagyok és nem felejtek könnyen, már nem is lennék rá képes, hogy visszafogadjam. Téged választottalak, és őt elengedtem. Elment, és nem nyúltam utána. Sok évet lehúztam mellette, de véget akartam ennek vetni, és egyedül melletted találtam meg újra a régi Neymart. Miután békében váltunk el egymástól, sokkal jobban teljesítek az edzéseken, és ezt is neked köszönhetem.

Melletted mindent másképp kezdtem látni. Megijedtem minden alaklommal, amikor a szemeidbe néztem, és az óceán jutott róluk eszembe. De eszembe juttattad minden alkalommal a gyermeki énemet is, amikor csak egy koszos, leengedett labdám volt már csak, és sokszor éjszakákba nyúlóan rugdostam az utcán. Lehet, hogy ezek neked üres szavak, mert semmilyen emlék nem köt hozzájuk, de ez valamikor az életem része volt, és Te voltál az, aki visszaadta a hitemet, mert amikor rád néztem, láttam a múltamat, ami nem veszett el.

Te tudatlanul támogattál engem, így nemrég felhívtam Apát. Nagyon örült nekem, és egy óra múlva tudtam csak Anyával beszélni. Sírt a telefonba. Rafival is beszéltem már párszor. Londonban van most is, ott jár egyetemre. Neked köszönhetem, hogy megmutattad, milyen, amikor a szeretteim vesznek körül, és milyen, amikor nem. Az alap lettél minden összehasonlításomban, és ez vezetett rá arra, hogy tudassam a családommal, rám számíthatnak. Néhány hét múlva eljönnek Barcelonába, és végre mindent megbeszélhetünk.

Tudom, hogy melletted kellene még most is állnom, de túlságosan is ismerős volt az az érzés, amit Jamila erőszakolt rám, ezért engedtem, még ha csak néhány pillanatra is. Brazíliára emlékeztetett, de rájöttem, hogy nem a múltamból kell erőt merítenem, nem azzal kell visszaidéznem a brazil partokat, a víz hűvösségét, a levegő finom illatát, a madarak hangját. Melletted sok mindent megtapasztaltam, voltam eszét vesztett fiatal, aki alig várta, hogy visszamehessen abba a bárba, voltam szenvedélyes szerető, és nem egyszer este szerelembe, Veled. Mert igen, melletted azt éreztem. Szerelmes voltam.

Köszönöm, hogy megmutattad nekem, mi az élet, hogy más nézőpontból is láthatom a világot. Köszönöm, hogy rájöhettem, ki is vagyok valójában, és legfőképpen köszönöm, hogy végig mellettem álltál, és nem tágítottál mellőlem akkor sem, amikor mindenkit ellöktem magam mellől.

Ezt a ballépést már soha nem hozhatom helyre, de remélem, hogy megbocsájtasz nekem egy nap, és addig is, belőled fogok energiát meríteni, amikor nehéz időszakokon kell keresztül mennem. Kívánom, hogy találj magadnak egy férfit, akit legalább annyira szeretsz, mint engem szerettél, és remélem, hogy én is fogok egy olyan nőt magam mellé találni, aki legalább annyira fog velem törődni, és fog engem szeretni, mint Te.

Örökké csókol,            

Neymar

     Könnyeitől szinte nem is lát, úgy helyezi vissza a gondosan összehajtogatott levelet a borítékba. Végigsimít az íráson, majd zokogva feláll. Mellkasához szorítja a levelet, majd belép a lakásba. A hálószobába megy, s lerogyik az ágy finom anyagú, levendulaillatú takarójára. A levelet magához öleli, mintha ezzel újra a férfit tarthatná karjaiban, majd A rózsát ajkaihoz emelve, finom csókot nyom az illatozó, puha szirmokra.

      Ez volt az utolsó. Mellette állt, vele szeretett volna lenni, de a nő ellökte magától. Azt hitte, nem fog neki hiányozni az ő focistája. A mindig arrogáns, cinikus mosolyú, de valójában megértő, érzelmes, gyengéd Tizenegyese. Most már ő sem áll mellette. Nem tanult a hibáiból, és az utolsó fontos személyt is elvesztette.

      De a férfi, sírva ugyan, nagy fájdalmak árán elengedte szeretett olaszát…