18. Fejezet ~ Madrid

Hola! :)

Ahogy azt a Breathe-n is írtam, most azért kerül fel a friss fejezet, mert a hétvégén nyaralni megyünk, és nem lenne lehetőségem szombaton publikálni. Meg ugyebár nyaralás alatt nem a gép előtt szokás ülni... ;)

Remélem, elnyeri a tetszéseteket! Annyit fűznék hozzá, hogy az első képbe én egyenesen beleszerettem, olyan gyönyörű ez a hófehér virágcsokor! :)

Puszillak Titeket,

Adriana

So Lo

Genova

Barcelona

A hetek elteltével, mikor már kezdett Neymar lelkesedése is lankadni a hófehér rózsák küldözgetésekor, a nő végre megnyugodhatott. Félt a változástól, de azzal biztatta magát, hogy sosem késő új életet kezdeni, és minden rosszat, ami az előzőben jelen volt, most kiszorított az újból. A lelkének legmélyebb, legsötétebb sarkaiban tudta, hogy ezzel sok embernek okoz fájdalmat, de az élet megtanította már elégszer, hogy ha te nem okozol fájdalmat, valaki fog, s talán pont neked.

A csengő hangjára kapja fel fejét, majd feláll a kanapéról, és izgatottan végigsimítva farmerbe bújtatott combján, ajtót nyit.

– Sziasztok! – mosolyog a lábtörlőn álló két személyre. Matías és barátnője is belépnek, majd becsukódik az ajtó, és Mat két puszival köszönti legjobb barátját.

– Be szeretném neked mutatni a barátnőmet, Penelopét! – mutat a mellette álló ausztrál szépségre, akiben minden bizonnyal egy forróvérű, latin istennő veszhetett el.

Hófehér, egyenes fogsorát kivillantva mosolyog rá Genovára, majd telt ajkain kiejti teljes nevét. – Penelope Clarke! – Hosszú, sötétbarna haját elsöpörve a válláról, szorosan megöleli Genovát, aki meglepődik a közvetlenségen, de viszonozza az ölelést.

Leülnek a konyhában, és beszélgetnek.

Penelope elmond sok mindent a családjáról, akik körülbelül száz éve vándoroltak Dél-Amerikából Ausztráliába, és Sidneyben telepedtek le, de mesél a bátyjáról, Milanról is, aki Dublinban tanul. Genova meglepődik, mennyire rokonszenves neki ez a nő. Gyönyörű, de mégsem mutogatja magát, és tökéletesen illik Mat mellé. Kreol bőrét fehér, ujjatlan blúz takarja, vékony lábain szürke farmernadrág feszül, lábfejét fehér topánkába bújtatta.

Hosszasan beszélgetnek még, majd végül Genova hozzálát elkészíteni az ebédjüket. Berakja a sütőbe a bepácolt csirkemellet, majd Penelope segítségével elkészítik a franciasalátát is. 

– Te eredetileg honnan származol? – szólal meg hirtelen Penelope, miközben néhány szem összedarabolt répát önt a majonézbe.

– Olaszországból. – válaszol Genova. – De sokáig Sevillában éltem, ott kezdtem el az egyetemet is, aztán eljöttem Barcelonába.

– Csak az egyetem miatt? – vonja fel szépen ívelt, dús szemöldökét az ausztrál nő, majd bocsánatkérően néz Genovára, ahogy annak arca elsötétül.

– Nem. – rázza a fejét, majd tekintetét a világos gránitból készült konyhapultra szegezi. – Volt egy barátom, de csúnyán becsapott. Különben is, már éreztem, hogy kell a változás.

Penelope megértően bólint, majd vidámabb vizekre vezeti a beszélgetést. Mellette Matías mosolyogva figyel minket. Megcsörren a folyosón álló telefon, amihez Matías megy ki, nehogy a lányok beszélgetése félbeszakadjon. Jól kijönnek.

– És egyébként a szüleid Ausztráliában maradtak? – néz fel az olasz nő a vele szemben ülőre, majd kedvesen rámosolyog.

– Igen. – bólint Penelope. – Kicsit nehezen viselték, hogy én is és a bátyám is kirepülünk otthonról, de boldogok voltak, hogy egyetemen tanulunk, és a saját lábunkra álltunk. A te szüleid? – Mintha Penelope tudná, milyen témákra érzékeny az olasz nő, az mégis elrejtve negatív érzéseit, válaszol készségesen.

– Az apámat nem ismertem, az anyámmal pedig nem igazán jövünk ki. Mindketten hasonlóan vezető egyéniségek vagyunk. Szegények voltunk mindig is, és amikor beiratkoztam egyetemre, ő nagyon megharagudott, hogy nem munkát vállaltam, hanem még néhány évig tanulni fogok, ezért ösztöndíjjal Sevillába jöttem.

Penelope megint csak bólogatni tud, majd újra szükségét érzi, hogy meséljen a nemrég született keresztlányáról, Maceyről.

– Nemsokára fél éves lesz. Olyan gyorsan megy az idő. – mosolyodik el a nő a kislányra gondolva. – Tudom, hogy hülyén hangzik, meg hogy még én sem vagyok túl öreg, de olyan fur…

Matías lép be a konyhába, és aggódó arccal néz Genovára. – Téged keresnek telefonon. – Genova rossz előérzettel teszi le a kezében tartott kanalat, majd megtörli a kezét egy konyharuhában, és kimegy a keskeny folyosóra, hogy átvegye a telefont.

– Genova Ferrer, tessék! – szól bele a készülékbe.

– Üdvözlöm, Señorita Ferrer! – egy idegen férfi nyugodt hangja fogadja a vonal túlsó végén. – Én Señor Pérez vagyok, a Maternidad madridi kórházból.

– Valami baj történt? – kérdez rá Genova legelső eszébe jutó kérdésére.

– Az édesanyja… – a doktor egy pillanatra elhallgat. – Señora Ferrer a délelőtt folyamán az életét vesztette.

– Tessék? – szalad fel Genova hangja ijedten, bár még saját magát sem tudja megérteni. – Az anyám… meghalt?

– Igen, Señorita! – helyesel az orvos halkan. – Őszinte részvétem!

– Mi történt? – kérdi Genova, miután leül a folyosó közepén, és előredőlve próbál szeméből lefolyó könnyeinek gátat szabni.

– Egy motelben találtak rá. Altatókat szedett be. – Sevillában volt, de az ottani kórházban súlyosbodott az állapota, ezért átszállították Madridba. Reggel nagyon rosszul volt, és már nem tudtunk rajta segíteni.

A nő csak pillanatokig üveges tekintettel bámul maga elé, majd valahogyan biztosítja az orvost, hogy délutánra Madridban lesz, és eldobja a készüléket, messzire magától. Szívében mintha hatalmas űr keletkezne. Ha már olyan régóta nem is látta az anyját, akivel évekkel ezelőtt veszekedések közepette váltak szét útjaik, miért érez mégis így? Fájdalom ernyeszti el a szívét, és megmagyarázhatatlan érzések kavarognak az elméjében. Legszívesebben törne-zúzna maga körül, minden tönkretenne, csakhogy ezt az érzést kiszakítsa magából. Nem akar így érezni egy olyan ember iránt, aki sosem foglalkozott vele, akinek mindig csak a gyereke pénze kellett. Miatta nem volt apja. Miatta nem volt gyerekkora. És most mégis gyötrelmek között őrlődik. Véget akar ennek vetni.

– Matías! – kiált fel, mire a férfi, s mögötte barátnője, kilépnek a folyosóra. A portugál azonnal a telefonjáért nyúl, valakit sürgősen hív. Penelope leguggol a nő mellé, és szorosan magához öleli.

–Semmi baj nem lesz. – suttogja az olasz fülébe.

Ő csak szorítja magához a másik nőt, bár még alig ismeri, s vállába rejti könnyektől elázott arcát. Véget akar ennek az egésznek vetni. Üvöltene, de nem tud. Mindent összezúzna, de nem tud. Nincs ereje, csak arra, hogy sírjon. Matías is perceken belül melléjük ül, és magához ölelve a két másik nőt, Genova zokogása csak egyre nő.

* * *

Madrid

Sápadt arcát a kellemesen hűvös szél felé fordítja, amely kitartóan áramlik be a sárga taxi lehúzott ablakán. Néhány emlékkép még visszaköszön elméjében, ahogy elhalad a híres madridi emlékművek, szobrok, parkok, szökőkutak mellett. Ezek mégsem maradnak meg benne néhány pillanatnál tovább. Megfáradt, csillogását vesztett szemeiből néhány kósza könnycsepp siklik csak ki, ám becsukva azt, egyedül édesanyja képe lebeg előtte.

Hálátlannak érzi magát, ahogy még mindig idegenkedik attól, hogy anyját lássa. Eltemesse. Ki maradt neki? Egy elveszett lélek csak, aki napról napra él. Nem állnak már mellette. Bár Matías szorosan a jobb oldalán ül, és nagy kezei közé rejti a fiatal nő törékeny, hűvösen reszkető, csontos kezét, ő mégis úgy érzi, itt van vége. Eddig még volt néhány személy a világban, aki talán gondolt rá, s ha nagyon akarta volna, a nő is tehetett volna azért, hogy megjavítsa kapcsolataikat, ám most már az anyja sincs ezen a világon.

Flashlight

Sevillában halt meg. Talán a lányához tartott éppen, hogy magához ölelhesse? Hogy megbocsássanak egymásnak? És Genova miatt halt meg? Mert a lánya már nem volt a városban? Ebben biztos volt. Más különben nem vetett volna véget az életének egy lepukkant motel koszos szobájában.

Újra zokogni tudna, ahogy elképzeli az anyját egy foltos szőnyegpadlón heverni, poros, idejétmúlt bútorok között, élettelenül. Gyógyszerekkel körülvéve. Ahogy szívverése, mely a nőnek is biztosította az életét kilenc hosszú hónapig, most néhány óra alatt elhalkul, lelassul, véget ér.

Kinyitják az autó ajtaját. Egy árnyékot adó, hatalmas üvegépület előtt állnak. A fényt töretlenül visszaverő épület fotocellás üvegajtaja fölött fényes, fém felirat hirdeti, Maternidad Kórház, Madrid. Matíasba karolva száll ki, krémszínű ruháját eligazítva, kiszáll. A férfi fizet a taxisofőrnek, majd elindulnak a széles lépcsősor felé.

Belépve az előcsarnokba, kellemes hűvös fogadja őket. Összecsúszva találkozik az üvegajtó két szárnya, ezzel elzárva őket a spanyol főváros zsúfolt utcáitól. A szürke recepciós pulthoz sétálnak. Matías elmondja, kihez jöttek, míg Genova fáradtan támaszkodik meg a pult üveglapján, és homlokát hűvös tenyerének támasztja. Szemeit lehunyja, hogy elkerülje az őt szánakozva vizslató nővér tekintetét.

– A harmadik emeleten találják Señor Pérez irodáját. – irányítja őket a nővér, majd egy apró mosolyt elengedve, a liftek felé mutat.

Matías lép ki előbb a felvonóból, majd hátranéz, és bíztatóan nyújtja ki kezét. Genova törékeny kézfejét a férfi izmos karja közé csavarja, majd testsúlyával majdnem teljesen ránehezedik, azt mégsem zavarja. Bekopognak a főorvos irodájának hófehér ajtaján, majd amikor engedélyt kapnak, belépnek. Elhaladnak a titkárnő íróasztala előtt, aki Genova nevét kéri, majd beengedi őket az irodába.

– Señorita Ferrer! – áll fel a főorvos lerakva tollát a papírjaira, majd kezét a nő felé nyújtja. Az erőtlenül rázza meg az idősödő férfi jobbját. – Üdvözlöm, Señor Hernandez! Önnel beszéltem telefonon, igaz?

– Igen, így van. – bólint Matías, majd miután ő is kezet rázott a doktorral, leülnek.

Egy óra tömény kínszenvedés következik. Visszatartva erősen kikívánkozó könnyeit, hallgatja az orvos óvatos, de mégis mindent eláruló beszámolóját anyja halálának körülményeiről. Szörnyen érzi magát, ahogy az orvos elmondja, Señora Ferrert el is lehet temetni, mert semmi sem utal a halállánál idegenkezűségre. Genova úgy érzi, még ennyit sem adnak az anyjának. Nem vizsgálnak ki semmit, csak eltemetik, és mindenkinek egyszerűbb. Az olasz nő is szépen lassan lenyugszik, majd eltéve az összes papírt, amit az orvos különböző mappákban ad át, felállnak, elköszönnek, és kilépnek az irodából.

Táskáját magához szorítva halad végig a folyosón, ahol talán minden személy őt figyeli. Szánakoznak? Vagy felismerik az újságok címlapjairól? Már nem is érdekli. A legjobb lesz örökre begubódzni a lakásába, és soha ki sem jönni onnan.

Újabb taxit rendelnek, majd hátrahagyva a hatalmas kórházat, beülnek a sárga autóba, és egy szállodához vitetik magukat. Matías kivesz két szobát az éjszakára, majd felmennek, és mindketten lepakolnak a sajátjukban.

Ledobja utazótáskáját a franciaágy végébe, majd hanyatt veti magát a puha takarón, és előveszi telefonját. Penelope – aki elmentette a számát a telefonjában a barcelonai reptéren –, néhány kedves sort ír, hogy megnyugtassa, és a nő látja is, hogy sok nem fogadott hívás vár visszakeresésre. A legtöbb a Tizenegyestől jött, akit nem áll szándékában visszahívni. A férfi minden lehetséges formában küldött neki üzenetet, smsben, hangpostán, levélben, apró cetlikben, s újra elkezdte a hófehér rózsák küldözgetését. Lehet, hogy rosszul fog a férfinak esni, amikor nem tudva, hogy a nő nincs otthon, látja az előző napi virágot a lábtörlőn? Genova ettől bűntudatos lesz, ám mégsem koppint rá a zöld gombra telefonja képernyőjén.

Levetkőzik, lezuhanyozik a modern fürdőszobában, majd bedől az ágyába, és pillanatok alatt mély, eseménytelen álomba merül, hogy kipihenhessen mindent, és újult erővel kezdjen hozzá életének következő fejezetéhez.